Vallomások a világmegváltitiszem mikéntjéről, Zsámbok újságjának hasábjain megjelent cikkeimen keresztül.

2014 őszének végén a nagyfiam születése után, alig egy hónappal sikerült beköltöznünk, a mi kis cirka száz éves alapnélküli vályogházikónkba. Ekkorra már két éve gyüttünk meg mentünk a faluban, de elkészült a felújítás. Szép időszak is volt. Volt hogy bringával érkeztünk Gödöllőről hogy kapirgáljunk a kertben, majd utána vissza az albérletbe. Visszafelé már nem Valkónak mentünk a hegy felé, hanem inkább Isaszeg felé kerültünk. De estére eldőlt rendszert nem csinálunk belőle :D A házfelújítás is csodás dolog volt. Volt ott kaláka, de nagyrészt családi projekt (ez úton is köszönöm a családnak és az összes barátnak, akik lehetővé tették!) volt. És amire így utólag nagyon büszke vagyok hogy elég sok mindenféle használt nyílászárót és egyéb holmit sikerül beépíteni. A greslap, ami magyar és mire elkezdtük megvenni addigra bezárt a gyár, és vagy 15 helyről vadásztuk össze az utolsó négyzetmétereket. A látszó mennyezet pótlása, amihez elmentem a fatelepre hogy akkor nekem a mindenáron kell 5db 120 centi hosszú 28 centi széles colos deszka. És a tulaj aki elsőre nagyon nézett, meglátta hogy elszánt vagyok és beröffentette a nagy fűrészgépet és szépen vágott nekem. Amikor a nyolcdiplomával rendelkező kiscsapat kiásta a csatornabekötéshez az árkot, de áthívtuk a rokonszakit hogy azért csekkolja, mert nem vagyunk biztosak magunkban, azóta is azon röhög Dagibátyó, hogy ennyi diplomásnak még nem segítette egyszerre hogy ne legyen sz...ban :D És még megannyi emlék, de nem házépítési emlékposztot akarok, bocs hogy elszentimentáliskodom, Örögszem, de azért még törekszem...

Kár hogy az az énem elveszett, ami akkor volt, de talán még megtalálom egyszer újra... Na de elég ebből, most azért kezdtem el azt a bejegyzést, így 2022 szeptemberének tizedik napján hajnali 4 órakor mert ma (bár lehet tegnap) határidős a legfrissebb cikk a Zsámboki Krónikába, és kicsit össze akarom szedni magam hogy mit is írjak. És vettem egy nagy levegőt és akkor gondoltam kezdem azzal hogy törlesztem a sokéves adósságomat, és összeszedem és közhíré teszem azt amit eddig írtam. 

Egy kis comingout, bár azért nem volt titok, írok az újságba, Megkapta a község minden háza, kinyomtatták ezer példányba mindegyiket. Sőt össze is van szépen szedve az interneten is csokorba az összes példány digitális verziója. 

De így összeszedve egy külön kupacba még nem volt. Hát nézzük: 

Az első 2017 márciusból: 

"Kedves Olvasók!

Örömmel teszek eleget a felkérésnek miszerint a település természeti értékeiről írjak figyelemfelkeltő cikket, remélem sikere lesz és lesz folytatás. Gondolom mindannyian nagyon vártuk már, hogy kitavaszodjon, hisz a tavasz, a természet újjászületésének csodája minden ember számára nagy esemény. Nagy, de magától értendő, szinte soha nem gondolunk bele a természet ezen ingyenes szolgáltatásai mennyit adnak nekünk. És még kevesebbszer gondolunk rá, egy keveset törlesztenünk kellene, ne mindig csak leszakítsunk erről a nagy ingyenes gyümölcsfáról. Azt gondolom, a természet védelme valahol ott kezdődik, ha felismerjük ezt. Ha hálával közelítünk a természethez, ha elkezdjük keresni, hol tudunk kicsit visszaadni. Ahogy a jó kertész is figyeli a fát és nem mindig csak szüretel, hanem ha szükséges ápol is. És az kétségtelen, a természetből már rengeteget elvettünk. Elég megnéznünk a zsámboki határt, hol vannak a régmúlt szinte öszszefüggő erdőségei, a természetes vízjárású patakok és egyéb vizes élőhelyek, mi lett a sorsa a gyepterületek nagyobbik részének. Kivágtuk, lecsapoltuk, beszántottuk. Zsámbok esetében csak maga a belterület nagyobb kiterjedéssel rendelkezik, mint a falu égészén megmaradt, még természetszerűnek tekinthető élőhelyek összesen. Ezért azt mondom, kezdjük a természetvédelmet a saját házunk táján. Persze egy kert soha nem lesz maga az őstermészet, de kis segítséggel itt is rengeteg faj megtalálhatja a számításait. Beszéljünk elsőnek a madarakról, feltűnőek, színesek, „szépek”. Utóbbi jelentsen is bármit, mert a maga módján minden lény szép, a varangyfiúnak biztos nincs szebb, mint a békalány. És a veréblány sem hiszem, hogy szebbnek tartja a tengelicfiút a veréblegénynél…

A kis tollasokat rengeteg módon segíthetjük. Elsőként biztosítsunk nekik lakóhelyet. Egy odú kihelyezésével egyszerűen telepíthető a kertbe a széncinege. Tavaly nálam is lakott egy család a szilvafára akasztott odúban, és köszönetképp napi több száz hernyó és pók végzi majd a fiókák torkában. A másik odú sem maradt üres abban mezei veréb csipaszok cseperedtek, és azok is rovarkoszton növesztik a tollaikat. Lakóhely lehet egy nagyobbacska fa, aminek az ágvillájában épülhet a tengelic (az év madara), a zöldike, a kenderike, a csicsörke, erdei pinty, esetleg a sárgarigó fészke. Ha ez nagyobbacska fa már idős is, esetleg enyhén korhadt, akkor abban a nagy vagy épp a balkáni fakopáncs is odút tud készíteni, sőt többször láttam már a kertben zöld küllőt is, ő is itt költ valahol a faluszélen, valószínű a patakparti füzesben. A harkályfélék elhagyott lakását pedig el tudja foglalni a többi faj. Odúban lakik például az év emlőse a mogyorós pele is, viszont ő nem madár róla nem ejtünk most több szót. Fészkelőhelyet kínálhat egy bokros terület a kert sarkában. A feketerigó „Kedvence a bodza, lakhelye a dzsindzsa. Tollazata sötét, tiszta fekete nindzsa”, mondja a Belga zenekar népszerű nótája. Sokszor látom a kertben a kis poszátát is, talán ő is fészkel a meghagyott bodzásban. Még a házunk is szolgálhat fészekalapul. A házi rozsdafarkú nálam is költ évről-évre a tornácon, a füsti és molnárfecskék is az épületeket választják, bár sajnos utóbbiak rettentően megritkultak. Unokáink sem fogják látni, mondják egyre többször ha a fecskékre terelődik a szó. Hát igen az élőhelyvesztés, az eltünedező hagyományos állattartás, a mindent elárasztó vegyszerek, vagy pusztán a közvetlen károkozás a fészkek leverésével, mert nem akarjuk tudni, a fecskepelenka ingyen van és működik…

Huhh már fogytán a karakter és még szót sem ejtettem az erdei fülesbagolyról, a füleskuvikról, a gyöngybagolyról és a kuvikról a faluban előforduló négy bagolyfajról (ki gondolta volna?). És hát hol vannak még a pillangók, a bogarak, a gőték, a békák és a többiek, akik szintén itt élnek velünk. Nem beszéltünk a pitypangról, a kerti tóról, a darázsgarázsról. Úgy néz ki, hosszú sorozat elé nézünk, ha az Olvasók visszajelzései alapján felkérést kapok a folytatásra.

Amennyiben valaki szeretne további érdekességekről értesülni, vagy épp megosztani valója van a témában, szívesen látom őt a „Zsámbok természeti értékei” csoportban az interneten (https:// www.facebook.com/groups/365470467178695), ott nincsenek terjedelmi korlátok.

Németh András természetvédész"

Azt gondoltam hogy írok is majd magamhoz, de így hogy végigfutottam az elsőt rájöttem hogy nem teszem, mert rengeteg gondolat ébredt bennem. De érdekes lesz, nekem biztos egyben látni ahogy az elmúlt öt évben megváltoztam, mert nagyon megváltoztam, lélelkbúvári aranybánya lesz nekem ez a poszt, másoknak pedig remélem egy igazi jó kis hatalmas inspirációs ötletbörze. Remélem, elvégre a reményhal citrommal... De ez egy nagyon más történet...

Haladjunk!

A második 2017 július:

"Kedves Olvasók!

A természetvédelem helyi lehetőségeit bemutató cikksorozatban a nyári teendőkről szeretnék pár sort írni Önöknek. Nyaraink egyre meghatározóbb jellemzője a szárazság és a forróság. Valamint, hogy az esetlegesen érkező csapadékban sokszor nincs köszönet, szélvihar kíséretében, jégesővel színesített felhőszakadás formájában érkezik. Abban hogy ezekért a változásokért mekkora mértékben vagyunk mi magunk okolhatóak még zajlik a vita, de abban azért már elég nagy az egyetértés hogy részünk van benne. Azonnali megoldást persze én sem látok, de a „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” elv mentén haladva sok aprósággal hozzátehetünk, hogy legalább a saját közvetlen környezetünk szintjén tompítsuk a kedvezőtlen folyamatok hatásán. A szélvihart és a jégesőt megállítani nem tudjuk, de ha vihar után esetleg fészekből kiesett madárfiókával találkozunk, akkor megpróbálhatunk segíteni rajta. Ha tudjuk honnan esett ki tegyük vissza, ha nem sikerül, akkor pedig próbáljuk megfelelő helyre juttatni, elsődlegesen az állatkertek rendelkezek megfelelő felszereléssel és szakértelemmel. Az oda történő szállításban segíthetnek az állami természetvédelem munkatársai, vagy a civil madárbarátok (épp ezen sorok írása közben érkezett egy zöld küllő fióka hozzánk). Nagyon fontos viszont hogy sok madárfaj (településen leggyakrabban a rigófélék rokonsága) nem besorolható a hagyományos fészeklakó/fészekhagyó kategóriába. Azaz a fiókák már azelőtt szétugrálnak mielőtt elérik a röpképességet. Tehát nem minden fiókát szükséges megmenteni, sok esetben természetes hogy csetlő-botló madárkával találkozunk. Ezt a módszert azok a madárfajok alkalmazzák, akik fészkeiket a ragadozók számára viszonylag könnyen elérhető helyen építik és így a természetes környezetben a fiatalok túlélési esélye megnövekszik ha szétszóródnak (nem kapja el mindet a vadmacska). Viszont települési környezetben ez sokszor csapdahelyzetet teremthet. Például ha olyan területre tévednek a fiókák ahol nincs számukra megfelelő búvóhely. Ilyenkor segíthetünk azzal, ha az ügyetlen fiókát betesszük egy közeli sűrű bokorba. Azt is tudni kell hogy ha komoly sérülésekkel rendelkezik egy kismadár, például nyílt szárny törés, akkor a túlélésre elég kevés az esély, arra pedig hogy újra repülni tudjon szinte semmi. A havária helyzeteken túl is lehet segíteni a nyári melegben szárnyas barátainkat. Az itatóhely létesítése nagy örömére szolgálhat a kert madarainak (és az őket megfigyelő természetbarátoknak). Az itató a legegyszerűbb esetben egy egyszerű műanyag virágalátét, amiben rendszeresen cseréljük a vizet. Persze lehet másból is készíteni. A lényeg, ne hirtelen mélyüljön a víz, hanem sekély legyen a széleken. A sekély részt pár kő behelyezésével is el lehet érni. Az itatót messze nem csak madarak használják, esténként a sün is útba ejti őket, de napközben sokszor látni rovarokat is - például méheket – a „vízparton frissítőzni”. Az egyszerű itatót lehet bonyolítani, ha például úgy hozzuk létre, hogy legyen mindig sár a partján, akkor a fecskék számára lehet „tüzép telepet” létrehozni, de ha a fecskék nem is jönnek (sajnos már alig vannak), akkor is megtalálják azt azok a darazsak (a sárga fekete színű, karcsú derekú, lopódarazsak) akik sárból építenek kis fészekbölcsőket, melybe megbénított pókokat hordanak eleségül az utódaikank. És hát persze létrehozhatunk kerti tavat is. Ha ügyesek vagyunk és figyelünk rá, hogy soha semmiféle vegyszert nem teszünk a vízbe (egyébként sehova nem kellene, de a vízbe különösen nem), akkor egy komplett vizes élőhelyet is létrehozhatunk. Ebihalakkal, szitakötőkkel, keringőbogarakkal, vízi csigákkal, molnárpoloskákkal és a milliónyi egyéb apró csodával. 1 -2 év alatt szobányi méretű valódi vadon lehet a kertünkben. Pár vízinövénnyel, egy tavirózsával megkoronázva akár a kertünk központi eleme is lehet a tavacska. Figyeljünk arra, ne a messzi tájak egzotikus fajait válasszuk (velük csak a baj lesz) hanem inkább honos vízinövényekkel népesítsük be a tavacskát, akkor kell a legkevesebb energiát a gondozásra fordítani. Újra a terjedelmi korlátok közé szorulok pedig most is még ezernyi apróbb és sok nem is olyan apró ötletem lenne, azért hogy színesebbé és a természet lényei számára élhetőbbé tegyük kertünket, köztereinket, vagy épp a külterületeinket. Amennyiben valaki szívesen beszélne ezekről, vagy épp a saját meglátásait osztaná meg szívesen látom őt a „Zsámbok természeti értékei” csoportban az interneten (https://www.facebook.com / groups/365470467178695), ott nincsenek terjedelmi korlátok.

Németh András természetvédész"

A harmadik 2017 szeptember: 

"Olyan fiatal volt... Még élhetett volna…

Mostani írásomban elszakadok a természetvédelem témakörétől és a környezetvédelem sok esetben jóval kiterjedtebb vizeire evezek. Ugyanis itt az ősz, hullanak a falevelek, közeleg a fűtési szezon és a nyári szezonban eddigi esetlegesen (de azért rendszeresen) érkező esti orrfacsaró szagok valószínű állandósulni fognak. A műanyagégetésről és egyéb háztartási hulladékégetésről szeretnék pár szóban beszámolni. Úgy gondolom, szinte mindenki tudja, hulladékot égetni nagyon nem szerencsés, de a többség (mert azért remélem többen vannak, akik nem égetnek) megtűri, félrenéz, morogva becsukja az ablakot, beszedi a ruhát, és próbálja élni tovább az életét, nem akar a probléma részese lenni. Viszont sajnos ez olyan, amit nem lehet elkerülni, és nem is kis probléma, mert a háztartási szemét égetése során felszabaduló anyagok rengeteg méreganyaggal szennyezik a levegőt. Ezeket a mérgeket nem lehet kizárni, ezek a mérgek elérnek minket, gyerekeinket és unokáinkat. És bár kis mennyiségben lassan, de ölnek. Tudom erős szavak ezek, mint ahogy a címben szereplő félmondatok is azok, de így hogy statisztikailag már leéltem az életem felét azért néha elmélázok ezen (is). Sokan mondják, ha menni kell, hát menni kell. Részben egyetértek, de vannak fenntartásaim, nem hiszem hogy kőbe van vésve a céldátum. És persze nem tudományos a magyarázatom, de valami olyan hasonlattal szoktam élni, a Jóisten vagy az Anyatermészet (kinek mi áll közelebb a szívéhez) úgy indít miket el az utunkra, hogy adott egy bizonyos időt, kinek ennyit, kinek annyit, ezt nem köti az orrunkra. És az életmódunk ezen minden egyes nap tud egy keveset rövidíteni. A napunk végén, ha sok méreggel találkoztunk levágnak pár centit életünk szalagjából.

Sokan mondják, ezek a méreg dolgok, meg hogy rákkeltőek butaságok, mert a Piri Bácsi ivott, bagózott, gyárban dolgozott és 100 évig élt. Igen ez lehet, de az én felfogásom szerint a rossz dolgok nélkül lehet 115 évig élt volna. És ami még nagyon fontos, az sem mindegy az utolsó éveket, évtizedeket milyen minőségben éljük meg. És akkor arról a pár hónapról, amikor édesanyánk testében fejlődünk még szót sem ejtettem, ott hatványozottan igazak a fentiek. Szóval én azt vallom, ha lehet, kerüljük el a mérgeket. Az apránként napról napra elvett fertályórácskák évekké adódnak öszsze a végelszámoláskor. Épp ezért zavar rettentően, amikor akaratom ellenére mérgeznek engem és a családomat. Amikor ég a műanyag a kazánban és ömlik a mérgező füst, és még jobban zavar, amikor csak úgy a szabadban ég, mert el kell égetni a vegyszeres göngyöleget a gazdálkodónak, vagy épp lepakoltunk a padlásról és valamit kezdeni kell a szeméttel, vagy amikor vashordót rendszeresítenek a célra és ég (akarom mondani füstöl) benne még a használt pelenka is. És a mérgező részecskék bekerülnek a levegőbe, amit beszívok, leülepedne a kertembe, amit vegyszerektől mentesen művelek, rászállnak a frissen mosott babaholmikra... Nem, én nem kérek a dioxinokból, nem kérek a furánokból és nem kérek az egyik mérgező anyagból sem. Első lépésként kérek mindenkit, ne égessen szükségtelenül. Szerencsés világban élünk, a háztartási szemetet elviszi a kukásautó, a diólevél társaival komposztálható, és ha valakinek veszélyes hulladék került a tulajdonába bármilyen okból, akkor legyen már annyi bátorsága, hogy azt megfelelő módon, szabályosan kezeli.

Második lépésként pedig kérem azokat, akik hozzám hasonlóan nem kérnek ebből, azok tegyék meg a szükséges lépéseket, világosítsák fel azokat, akik nem tudnak (nem akarnak tudni) erről a problémáról. Vagy ha visszaeső és nemtörődöm polgártársakkal állnak szemben, akkor tájékoztassák a hatóságokat (akár informálisan), mert senkinek nincs joga, hogy másokat mérgezzenek. Egyébként hiszem, ha a kertben műanyagot égető egyénre nem csak a hatodik szomszédban lakó „sötétződ” szól rá, hanem egyúttal mind a hat szomszédja is, akkor az, az esetek többségében célt ér. Pár zöld bolondot még könnyű figyelmen kívül hagyni a langyos vízben ülve, de árral szemben nem szeretnek úszni a lusta emberek. És a hulladék égetése az esetek többségében puszta lustaság.

Úgy gondolom a háztartási szemét égetést (amely jogszabályilag is szigorúan tilos), és a kerti, egyébként komposztálható hulladék égetését záros határidőn belül száműzni kell az életterünkből, ez minden ember érdeke, aki szeret élni, és én szeretek. Ajánlott olvasnivaló: http://kockazatos.hu/anyag/dioxinok https://www.facebook.com/avaregetes/

Németh András természetvédész"

A negyedik 2017 december: 

"A madáretetés

Kedves Olvasók! Legutóbbi témaválasztásom füstölgősre sikeredett, így most az egyensúly fenntartása végett egy „cuki” témát érintenék. A madáretetést. Úgy gondolom a természetvédelemhez vezető egyik első állomás, hogy a kertünkben segítjük a téli időszakban a madárkákat. Egyből jön is az első pár gondolat. Tényleg segítjük őket? Szükséges ez? Az első kérdésre a válasz, hogy a megfelelő etetés lokálisan segíthet, de a rosszul kivitelezett etetéssel akár nagy kárt is okozhatunk. A másodikra sem tudok egyértelmű választ adni. Valahol mélyen azt gondolom a madarak jól megvoltak a madáretetés nélkül is. Bár a hagyományos mezőgazdasági művelés és a sokkal szélesebben elterjed állattartás régebben sok olyan lehetőséget biztosított, amelyek mára eltünedeztek. Hazánkban manapság sem ez a legfontosabb madárvédelmi tevékenység; az élőhelyek megőrzése, a leromlott élőhelyek javítása, a szennyezések felszámolása, az ökosivatagok zöldítése sokkal fontosabb. Viszont tény, a madáretetés egy olyan tevékenység, aminek a segítségével el lehet kezdeni megismerkedni a természet csodálatos sokszínűségével. Örömet tudunk vele szerezni önmagunknak, hisz elnézni a nyüzsgő etetőt a meleg szobából egyszerűen jó érzés. És amikor felébred a kíváncsiság, felébred a szimpátia a természet iránt, akkor sikerült jó földbe vetni a természetvédelem magjait, és ha az emberekben, a társadalomban kifejlődik a természet iránti igény, akkor lehet elkezdeni hatékonyan művelni a természetvédelmet. Hiszen amíg az fákra csak tűzifaként tekintünk, addig a bohó madárvédő hiába sorolja az ismeretlen hangzású madárneveket: csuszka, fakusz, poszáta, küllő, füzike. (Tudjuk-e melyik az, amelyik nem csak madár, hanem hal is lehet? Illetve melyik, amelyik virágnév is?). Megvédeni csak akkor fogjuk tudni, ha megismerjük őket. Szóval a konklúzió: etessük a madarakat, jó lesz nekünk és jó lesz mindenkinek. De ne essünk át a ló túloldalára sem, nincs szükség arra, hogy a fagyok beállta előtt hetekkel már dugig legyen töltve az etető napraforgómaggal, illetve nem kell, hogy cinkegolyó lógjon egész nyáron a fák közt. Kezdeni akkor kell, amikor beköszönt a tél, viszont ha elkezdjük, nagyon nagy a felelősségünk, nehogy hirtelen abbahagyjuk! Ha a legnagyobb zimankóban cserbenhagyjuk tollas barátainkat, akkor pár óra alatt elpusztulhatnak élelem nélkül (persze azért bent a településen ennyire nem kell őket félteni, nem véletlen, hogy szinte óramű pontossággal jelennek meg, ugyanis szépen körbelátogatnak minden etetőt, amit ismernek az adott környéken). A legjobb eleség a napraforgómag, ezt lehet színesíteni egyéb aprómagvas keverékekkel, utóbbit leginkább a pintyfélék szedegetik, akiknek viszont aránylag nagyobb felületen kell szétszórni a magot akár a földön (én egy kimustrált ereszcsatornát használok erre a célra, mert könnyű tisztítani). Hasznos lehet még az alma, ami a rigók nagy kedvence, nálam idén januárban volt olyan hogy fekete, énekes és fenyőrigó egyszerre volt vendégségben a fagyott almákon. Az etetők mellett fontos, legyen a kertben megfelelő búvóhely a madaraknak, ellenben a macskák ne tudjanak megbújni az etetőhely közelében, hisz alapvetően nem szerencsés, ha a cicusok fogdossák össze a madarakat, mert ha tehetik, megfogják őket. Nincs mese, nekünk kell erre is figyelni. És vannak olyan eleségek, amiket nem szabad madáretetésre használni, sós szalonnát vagy épp száraz kenyeret ne tegyünk az etetőbe. Hasznos, ha a téli időszakban is üzemeltetünk madáritatót, pláne amikor hómentes, de fagyos a tél. Persze a vizet naponta cserélni kell, mert reggelre befagy, de nekem az idei kemény télen is csak napi plusz 1-2 perc volt reggel indulás előtt az etetők feltöltése, és a jég langyos vízre cserélése. Vannak időszakok, amikor tényleg nehéz helyzetbe kerülnek a madarak, például ha hó borítja a tájat és még egy ónos eső is érkezik rá. Ekkor figyeljünk, megjelenhetnek nagyobb madárcsapatok is a kertben így az eleség mennyiségét igazítsuk a megnövekedett igényhez. És ilyenkor például oly módon is segíthetünk, hogy kimegyünk a kertbe és egy kicsit megforgatjuk a komposzt halom tetejét, vagy csak simán „felrugdossuk” a bokrok tövében az otthagyott avart, vigyázva arra, a nagyobb kupacok mélyén akár még sün is szundíthat. Az itt található eleségmorzsák ilyenkor tényleg életet menthetnek. Olyan helyeken ahol túzokok élnek, nagy zimankóban munkagéppel tolják el a repcevetésekről a havat, hogy a madarak hozzáférjenek. Utolsó gondolatként említem meg a karvalyt, sokszor őt is etetjük az etetőn, és sokszor rohan is a házigazda, hogy elzavarja, de ne feledjük a természetvédelem egyik legfontosabb alapszabályát! Védeni nem önmagától, hanem az ember közvetett vagy közvetlen káros hatásaitól kell. Így a karvaly, bár a természet kevésbé cuki oldalát mutatja, amikor jóízűen fogyasztja el a cinegét, de az rendben lévő dolog. Szemben azzal, ha mondjuk „mircicica” falatozik belőle, akinek egyébként van gazdája.

Németh András"

Az ötödik 2018 március: 

"Természeti értékeink

Kedves Olvasók!

Eltelt egy év, mióta megkaptam a felkérést, írjak azokról a dolgokról, amiket fontosnak látok. Esett szó a madáretetéstől az avarégetésig elég sok mindenről. És van is még sok téma a tarsolyomban. Viszont én úgy gondolom ennyi idő után talán elérkezett az idő, szintet lépjünk. Felajánlom, egy estét rászánva jöjjünk össze azok, akik a boncolgatott témákat fontosnak érzik. Beszélgessünk ezekről a környezetünket, a körülöttünk található természetet érintő zöld kérdésekről. És majd meglátjuk, ha van rá igény és jól érezzük magunkat, akkor rendszeressé tehetjük ezeket az esti közös beszélgetéseket. Március 22-én (csütörtökön) 17:30-kor szeretettel várom Önöket, egy rövid vetítésre, ahol Zsámbok Természeti Értékeiről, kiemelten a víz szerepéről, (ha már aznap a Víz Világnapját ünnepeljük) esne szó. Az előadás után egy kötetlen beszélgetés keretében a felmerülő témákat beszélnénk meg.

És, hogy azért a cikk is szóljon valamiről. Egy másik nagy értékről szeretnék most pár gondolatot megosztani, úgy gondolom a téma most (is) aktuális, akár az első beszélgetés egyik témája is lehet. A településen található idős gyümölcs fák kérdése. Bizonyosan sokan hallottak már a Tündérkertekről, ahol tudatosan gyűjtik a régi gyümölcstájfajtákat, hogy az utókor is megtapasztalhassa, milyen is volt az, amikor a gyümölcs még nem a hipermarket polcán termett. Zsámbokon még sok-sok idősödő gyümölcsfa található, egy jelentős részük évről évre termést hoz, és ebből sok végzi a földön, mert nincs már időnk vagy erőnk foglalkozni azzal az értékkel, amit a magától termő gyümölcs élvezete ad nekünk. Erről jut eszembe. Tisztában vagyunk vele, a nagyüzemi ültetvényekben akár 40 alkalommal permeteznek egy évben, mire a mosolygós alma az asztalra kerül drága pénzen. Ezzel szemben csak kis településünkön évente több vagonnyi egészséges élelmiszert hagyunk kárba veszni. És hát az öreg gyümölcsfák által nyújtott egyéb szolgáltatások sem elhanyagolhatóak ha a világ zöldebbik feléről közelítünk. A madaraknak fészkelő hely, a rovarvilág tagjainak élőhely, kora tavasszal a méheknek fontos nektár lelőhely, gyermekeinknek, unokáinknak játszótér, nekünk pedig a nyári melegben egy hűs árnyas elmélkedő hely. Egy öreg több évtizedes gyümölcsfa egy emlékhely, ahol visszagondolhatunk a régmúlt pillanataira. És azokra, akik a fát ültették, gondozták és szerették. Lehet az öreg gyümölcsfa az utolsó, ki leveleivel nyaranta mesélni tud szeretteinkről. Mindezek ellenére sokszor nem becsüljük ezeket a csodás lényeket. Kivágjuk őket, mert olyan sok a pénzünk, a gyümölcsöt inkább a boltban vesszük, vagy épp azért mert oly kevés, hogy szükségünk van pár napnyi tűzifára. Ha nyáron a gyümölcsöt leszedtük volna, az árából lehet dupla annyi tűzifát vehettünk volna, mint amit a fából kinyertünk, ráadásul a nyáron beszerzett tűzifa télire már szárazon várhatná a kályhát, hogy valóban meleget adjon, szemben a frissen vágott gyümölcsfa ágával, ami energiatartalmának nagy részét arra pazarolja, hogy a benne lévő vizet kiforrja magából.

Úgy gondolom az öreg gyümölcsfa nagy érték, melyet óvni szükséges. Nem valószínű hogy a kertünk öreg körtefája világhírre tesz szert (bár a gödöllői Vén Vackorfa 2014-ben ezüstérmet szerzett az Európai Év Fája versenyen), de helyben nagy érték. Tudom a sárgarigó trillája és a poszméhek zsongása sokszor nehezen kézzelfogható érték, a gyümölcs már inkább az lehet. Sokszor egy fa azért kerül kivágásra mert rosszul becsüljük fel az értékét, ha ezen lehet változtatni, a közösség számára értékessé lehet tenni ezeket a fákat, akkor talán megmaradhatnak, amelyek kapcsán most csak azt látjuk felesleges munka van vele. Az öreg gyümölcsfát akár örökbe fogadhatja a közösség, a most lehullásra ítélt gyümölcs leszedhető szétosztható és úgy gondolom, mindenki nyer. A tulajdonos, akinek már nincs lehetősége a termést leszedni, és az is, akinek pedig bár igénye lenne az egészséges gyümölcsre, de sajnos nincs neki termő fája. Az embereknek egészséges gyümölcs kerül az asztalukra, a sárgarigó fuvolázhat, a poszméh döngicsélhet. Az öreg gyümölcsfák pedig, megkapják a nekik járó tiszteletet, és a lehetőséget hogy még az utódainknak is susoghassák a régmúlt történeteit…

És ha tudjuk értékelni a gyümölcsfákat akkor jöhetnek sorban a többiek, elsőnek azok, amik bár gyümölcsöt nem adnak, de minden mást igen. A díszfák, amiket sok esetben szintén több emberöltővel, ezelőtt ültettek elődeink, hogy szebb és jobb környezetben éljünk. Amelyek azóta lehet már épp fülesbaglyoknak adnak telente nappali menedéket, miközben az éjszakánként összeszedett mezőgazdasági terménydézsmálókat emésztgetik. És az általunk ültetett díszfák után jöhetnek azok a fák, amik csak úgy maguktól nőttek a patakok partján, az utak, szántóföldek mezsgyéjén. Persze mire ideérünk sok mindennel tisztában kell hogy legyünk, az őshonosság, a betegségek vagy épp az előrehaladott kor miatt kialakuló odvak, vagy épp az elhalt farészek fontos szerepével. Sőt egy természetvédő szemével nézve a kidőlt fa is nagy érték, hát még ami a saját lábán szárad el. De ezekről már inkább személyesen...

Amennyiben valaki szívesen beszélne a fentiekről, vagy épp a saját gondolatait osztaná meg, szívesen látom őt a „Zsámbok természeti értékei” előadáson, vagy az azonos nevű csoportban az interneten (https://www.facebook.com/ groups/365470467178695). Remélem több olvasóval hamarosan személyesen is találkozhatok.

Németh András természetvédész"

A hatodik 2018 december:

"Természetvédelem

Eltelt egy újabb év. Egy érdekes év, bár melyik nem az. Egy természetvédő, ha visszatekint sokszor kezdi az időjárással, és ezzel sokan vagyunk így, pláne itt ahol sokan élnek a mezőgazdaságból. Elég csak abba belegondolni, ha kimegyek a kertbe még tudok szedni néhány szem paradicsomot, pedig nincs üvegházam, csak hát idén ilyen a november vége. Lehet a jövőben tényleg olyan lesz, mintha üvegházban élnénk? Ebben az évben mindössze a február és a március volt az átlagosnál csapadékosabb és hidegebb.

Március végén, amikor az Afrikából hazaérkező vonuló madarainkat lepte meg a hóesés nem gondoltam volna, hogy a téli vendégek meg azon lepődnek meg idén, zúzmara helyett paradicsomot látnak még. A természet egészét, szoktam mondani, soha nem kell félteni, hisz minden változásnak vannak nyertesei és vesztesei, de azért azt ehhez hozzá kell tenni, ahogy egyre szélsőségesebb évek követik egymást, egyre több a vesztes és egyre kevesebb a nyertes. Ráadásul a legnagyobb vesztesek általában azok, amikre mint védendő fajokra tekintünk, hisz ők már eleve vesztettek valahol, azért is ritkultak meg és lettek védendőek. A nyertesek közt akadnak, olyanok is, amiknek sokan nem örülnek.

A száraz és meleg idő jó hatással van a rágcsálók állományára, a gradációkra hajlamos fajok ilyenkor igencsak el tudnak szaporodni. Egy közülük a mezei pocok, ő lesz mai cikkünk egyik főhőse. Megijedni nem kell, nem a pozitív hős szerepét osztottam rá, de azért én magam lehurrogni sem akarom annyira, mint az átlag, hisz azt se feledjük negatív hősünk csak éli az életét, jól érzi magát az agrártájban, terített asztal, megfogyatkozott ellenségek. Optimális helyzet, hogy nagycsaládos életet élve egyszerre csak hopp elérje az ingerküszöböt, azt amikor a táj fura ura, az ember, aki maga formálja olyanná a tájat, hogy a pocok jól érezze magát, azon kapja magát, neki ugyan nem kell ez a kártevő, és nyúl is a méreg után. És hát a méreg, az méreg az sose a jó megoldás, pláne amikor elkezd előkerülni olyan is, amit már normál helyzetben nem használunk. Sokan sírják vissza régi jó szereket, de én azt vallom elég erős a gazdasági érdek, hogy egy szert ne tiltsanak be, szóval ha valahogy mégis tiltólistára kerül valami, annak általában igen alapos oka van. A rágcsálóirtók például nagyon nem szelektívek, megölnek bármit és bárkit, aki elfogyasztja a megfelelő dózist (ez a vadgazdálkodók nagy félelme, nyulak, őzek eshetnek a nem nekik szánt anyagtól), vagy ha a mérgezett rágcsálót fogyasztja el akinek ez a dolga, akkor ott történhet másodlagos mérgezés. És ilyenkor pont azokat pusztítjuk, akik jó esetben pusztítják a pockokat, ilyenkor mérgezés áldozatai lehetnek a nappali és éjszakai ragadozó madaraink. A baglyok a vércsék az ölyvek vagy épp a rétihéja. Azok a fajok, melyek segítenek nekünk, hogy eltűrhető szinten maradjanak a pocokkomák, de hát sokszor ezeknek a fajoknak alig van már élőhelye.

Eltűnnek a fasorok, eltűnnek a mezsgyék, eltűnnek a nádasok, mert mindből szántó lesz és pocokbirodalom, egy ördögi kör ez, amit mi emberek hajtunk. Ezt a problémát, és az ebben rejlő lehetőséget látta meg egy dunántúli szervezet és hirdette meg programját, amit mi itt Kelet Pest Megyében nagy örömmel vettünk át. Miszerint ha jelentkeznek nálunk gazdálkodók, akiknek van területünk mi természetvédők vállaljuk, hogy néhány mesterséges vércselakóhely kihelyezésével segítünk a tollas barátainknak megtelepedni. Az igazán jó hogy nem is csak kizárólag a gazdákat várjuk, hanem azokat a felajánlásokat (legyen ez önkéntes munka, pénzbeli vagy alapanyagbeli segítség) is amelyekkel a helyi közösség tagjai egymásra találva tudják a településükön ezt a szekeret meglökni. Szerencsére elmondhatjuk a kezdeményezés igen sikeres, így csak ajánlani tudom a falubelieknek is, csatlakozzanak!

Tegyünk együtt a vércsékért! És még mielőtt felmerül a kérdés, mi van szegény pockokkal, jelzem, szerintem még értünk is teszünk, hisz ha egy madár csípi nyakon, akkor legalább gyorsan bevégzi a földi pályafutását, míg ha a méregre bízzuk a munkát, akkor bizony sok-sok óra szenvedés lesz a pocokkoma jussa. További információt felhívásunkban találhat, vagy használja a facebookon a #vércse hashtaget.

Németh András természetvédész"

A hetedik 2020 március: 

"Tűzre, vízre vigyázzatok, le ne égjen a határotok!

Újra tavasz, újra éled a természet, de sajnos sokan még mindig azt hiszik tűz kell ehhez. Pedig lassan eljuthatna már a fejekbe a tűz halált hoz nem életet. Ausztrália, Amazónia, Szibéria Ez elmúlt egy évben heteken hát mindenki erről beszélt. Szinte napra pontosan egy éve, eme kis cikk megírása előtt sétáltam a 250 ha-on leégett nádasban Farmoson. Itt Zsámbokon ilyen már nem történhet, hisz nincs a határban ekkora természetes egybefüggő élőhely. Ha Valkótól egészen Tóalmásig összeadom a Hajta patak menti gyepeket, nádasokat, a víztározót, és a fás területeket akkor jön ki nagyságrendileg ez mennyiség. És ahhoz hogy egy ekkora nagy terület leégjen, az elején egy ugyanolyan kicsi láng kellett, mint amikor a mezsgyét gyújtja meg valaki a kert végén.

Tavaly a tölgyes felé futó árokban futott a tűz, idén én magam március elsején már Tura-Zsámbok közti határárokban oltottam az otthagyott lángokat. És másfél hete puffogtam magamban Zsámbok és Kóka közt egy frissen lerakott szemétkupac mellett elhaladva, hogy ennél már nincs lejjebb. Fél óra múlva jöttem vissza már fel is volt gyújtva. A lehető legrosszabb választás volt a szemetet meggyújtani.

A tisztítótűz az evilági életben nem létezik, felejtsük el. És nem kártevőket sem szorítja vissza a tűz, mert a kártevők ellenfelei is elpusztulnak és a kártevőknek pont az a stratégiája hogy gyorsan szaporodnak. A fertőzött ágak elégetésének még lehet növény egészségügyileg talán értelme, de messze nem erről beszélek.

A mostani tavaszkezdeten sem bővelkedünk a vizekben, nincs olyan nagy szárazság, mint tavaly, amikor mindössze a megszokott téli csapadékmennyiség fele hullott, idén "csak" egyharmadnyi a hiány. De mindezek ellenére, legyen intő példa a tavalyi év!

Bármilyen esetben, ha külterületi vegetáció tüzet tapasztalunk, legyen az bármennyire is apró, értesítsük a 112-es segélyhívó számot. A jogszabályok világosan rendelkeznek, jogszerűen külterület csak olyan módon lehet égetni, ha megtörtént a hatóság felé a bejelentés. Ezáltal a be nem jelentett tüzek mindegyike illegális, az esetek döntő hányadában ráadásul felügyelet nélkül hagyott. Tehát legenyhébb esetben is felelőtlen magatartás következménye. A szemét felgyújtása pedig többszörösen is rettentő káros, ezt gondolom, részleteznem sem kell.

A bejelentésnél egy pillanatra se érezze azt a jó szándékú bejelentő, hogy bajt okoz valakinek, vagy felesleges munkát a hatóságoknak. A bajt a felelőtlen tüzeskedők okozzák, és ha időben szólunk, akkor talán sokkal kisebb lesz a baj mintha legyintünk, mert ahogy sok példa mutatja, a tűz ha kontrollálatlan és erőre kap, nagy károkat tud okozni.

Fontos a bejelentés megkezdése előtt gondoljuk át a következő dolgokat: pontos helyszín megadása. Itt figyeljünk arra, a segélyvonal országos diszpécserszolgálattal működik, szóval nem elég az, hogy a faluvégi nádas ég a focipálya mögött, el kell mondani melyik megye melyik település, próbáljunk minél pontosabb és közérthetőbb címet megadni! Például a Zsámbok Tura közti úton állunk Pest megyében, kelet felé több kilométerre nagy füstöt látunk. Kérdezni szokták látjuk-e a lángokat. Kérdezni szokták még a kiterjedést, valamint hogy emberi életet, lakóépületeket veszélyeztetnek-e a lángok. Ez utóbbiakra sok esetben nem tudunk válaszolni, de akkor egyértelműen lehet jelezni, ezt nem tudjuk. A lényeg, gondoljuk át és csak egyértelmű adatokat adjunk meg. Az állampolgárnak mindössze ennyi a kötelessége, nem szükséges felderítenie, az útját megszakítania, semmi hasonló. Mindössze be kell jelenteni, és mehet tovább a dolgára. De tegyük meg a bejelentést! Sokszor előfordult már velem, hogy több település távolságra is elmentem, bámészkodók sokaságát találtam a tűz közelében, akik a mobiljukkal fotózzák az eseményeket, de a tűzoltók elmondták, amikor kiértek én voltam az egyetlen bejelentő.

A természetvédelem számára a tűz, mint területkezelési eszköz nem ismeretlen, az irányított, téli időszakban végzett égetés, legfőképp botanikai szempontból lehet előnyös. De az minden esetben a hatályos tűz és természetvédelmi hatóságokkal egyeztettet módon kerül végrehajtásra, így lakosként nyugodtan jelenthetünk bármilyen tüzet, hisz a legális égetésekről a hatóságoknak tudomása van.

Németh András természetvédész"

A nyolcadik 2020 július: 

"Kedves Olvasók!

Érdekes, ahogy forognak a napok, az évek, az emberöltők. A dolgok, amik rendszeresen ismétlik önmagukat, vagy épp azok, amik szinte az egyik pillanatról a másikra változnak.

Néhány órája még azt gondoltam, a vízről írok. Az éltető vízről, mert talán, most amikor épp kevés van belőle megértjük mennyire fontos. Mennyire fontos lenne megértenünk a vizet meg kell őrizni. Hiszen manapság inkább fordítva ülünk a lovon, ha sok van (lásd tavaly) nagyon küzdünk ellene, ha meg kevés, akkor feltesszük a kezünket, hisz mi mást tehetünk. A sok vizet el tudjunk engedni, de ha már elengedtük, akkor nem tudjuk visszahozni. Beszédes hogy idén májusban (az áprilisi semmi után) mindössze alig kéthárom mm csapadék hullott, tavaly ezzel szemben száz milliméternél is több. A klímaváltozás legnagyobb kihívása nem az, hogy az átlagok kissé megváltoznak, hanem ha a szélsőségek állandósulnak. Elismerésem annak a gazdának, aki az idei és a tavalyi májust is ideálisan meg tudta oldani (ha lehetséges volt ez egyáltalán). Persze több irányba is haladhatunk, egyfelől az új technológiák, az új mindenféle segítő mesterséges „szerek” irányába, másfelől vannak, akik a hagyományos tudást ötvöző szelídebb módszerek felé próbálnak nyitni. Illetve vannak a módszerek kombinációi. A forgatás nélküli művelés nagyüzemileg egyértelműen jobb a talaj vízháztartása szempontjából, viszont nem egyszerű elhagyni a vegyszert. Ha például olyan ímmel-ámmal lesz tél, ahogy idén sem volt, akkor a pocok egyértelmű nyertese lehet annak, ha nincs megfelelő talaj-előkészítés. És ha sok a pocok, akkor újra előkerül, irtani kell őkelmét, erre megoldás lehet a méreg (ha sok a pocok, akkor enyhül a szabály, lazul a fegyelem, és hopp már kész is a baj, könnyen nem csak a célszervezet lesz a mérgezés áldozata, vadászható és védett fajok lehetnek a járulékos veszteségi listán). Talán van másik megoldás a természet. A ragadozók legyenek azok, szőrmések vagy épp tollasak azért igyekeznek kivenni a részüket. Ha sok a pocok több lesz utód, növekszik az állomány. Persze arról hosszasan lehetne értekezni vajon a ragadozó szabályozza-e a zsákmányállat populációját vagy épp elsőre meglepően hangzó módon éppen fordítva, ne is menjünk bele. Amiért erre tereltem a betűket az nem más, mint az a jelenség, amit Tura felé figyelhetünk meg a földeken. Korábban nem gondoltam volna, de mára már szinte természetes, hogy ha arra járok, akkor több tucat nagy kócsag, vagy épp fehér gólya mellett haladok el. Esténként a gólyák az útszéli fákon ülnek, néha fél tucat egy fán. Csuda érdekes látvány. Ők az úgynevezett kajtár gólyák, azaz fiatalok, akik még nem költenek. A gémfélék pedig egyszerűen a nagy aszály miatt idejekorán kiszáradt mocsarakban nem kezdtek költésbe, hanem inkább kivárnak, hátha jobb lesz jövőre.

Írtam volna még a vízvisszatartásról, hisz, ahogy látjuk annyira kevés a víz a tájban, hogy a madarak nem tudnak hol költeni. Annyira kevés, a termésátlagok nem idén fognak rekordot döntögetni, hacsak nem lefelé, de annak drága lesz az ára. Szóval a vizek megtartása nem pusztán kócsagbaráti hóbort. A szénatermés, a májusban júliusi képet mutató szikkad legelők, mind, mind meg fognak mutatkozni mindenki zsebében. Szóval nagy szükség van az őszi, téli, kora tavaszi vizek tájban történő visszatartására. Ahogy nagy szükség van arra is, hogy ne csak tájléptékben gondolkozzunk. Hanem akár a legkisebb egységek szintjén is. A magáningatlanokon összegyülekező vizeket is próbáljuk összegyűjteni, vagy a telken belül szikkasztani. Egy-egy hirtelen zuhé után lehet pár óráig, egy két napig áll a pocsolya, de ha az szépen be tud a talajba ivódni, akkor azt a vizet már megnyertük. Az én telkemről amióta itt élek, víz az utcára még nem folyt ki. Ha kibetonozott árkokban elvezetjük az utolsó cseppet is (sajnos a Hajta-patak egyik forráságán épp egy ilyen beruházást hajtottak végre még idén májusban!), akkor az a víz elveszik, ott helyben elveszik és nem fog tudni hasznosulni (hacsak később valaki meg nem fogja). Persze a káros felesleget el kell vezetni, de ma már a tervezők közt vannak olyanok, akik tudják, hogyan kell úgy, a felesleges is elvezetődjön, de a talaj, a táj se maradjon szomjas. Ne féljünk megszokást nyugdíjazni, és az előremutatót kipróbálni.

A természetet legyőzni nem fog menni, viszont együttműködni, együtt élni lehet vele.

Szóval azt gondoltam ezekről fogok írni, de a cikk utolsó utáni leadási határidejének (amit akkor kaptam, mikor épp a településfásítási pályázat potenciális helyszíneit jártuk körbe) a hajnalán összefutottam egy olyan csodás kezdeményezéssel, amely mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Halásztelken egy tanösvényt hoztak/hoznak létre. De nem akármilyet, nem csak szimplán felmérték a természeti értékeket, és bemutatják. Hanem létesítenek is értéket. Bejárták a környéket és a megmaradt fákról makkot gyűjtenek, a hely genetikai változatosságot megőrizve erdőt telepítenek. Partifecske élőhelyet hoztak létre. És további terveik vannak. És ami a csodálatos, hogy ahol tudják a helyi lakosok, a családok végzik a munkát. Ők ültetik a makkokat, ők locsolnak, az otthon már kidobásra ítélt nádszövetet összegyűjtik, hogy takarókerítést létesítsenek a védett madarak élőhelye köré, hogy azok zavartalanul tudjanak költeni. És mindezt büszkén és profin megosztják az interneten, bevonva ezzel azokat is, akik inkább a weblapkészítésben vagy a videó szerkesztésben jeleskednek és nem a kapálásban. És a legfontosabb elhangzik, hogy az emberek jönnek, ha munka van és meghirdetik, a korábbi alvótelepülésen kialakult egy helyi közösség, ami tevékenyen halad, összefogva pár jó, jónak ítélt cél felé.

Ami miatt feltétlen be akartam írni ezt ebbe a cikkbe is, hogy elmondjam, egy ilyen közösség szerintem a mi településünkön is szárnyat bontott. Nem annyira vad madarakra vagy épp a tölgyekre fókuszál, de a februári magbörzén azt gondolom olyan dolgoknak lehettünk tanúi, amelyet folytatni szükséges. Hiszen ahogy az ott elhangzó előadásokon hallhattuk, a táj és a természet megőrzése csak akkor lehetséges, ha abban megőrizzük a termesztett növényeinket, azoknak a tájfajtáit. És ez - a napokban a negyedik évtizedembe lépve, három éppen még alvó, de szépen cseperedő gyerekkel a szobában egyre jobban érzem én is - csak akkor lehetséges, hogyha az embert, a tájban élő embert is megőrizzük, azt az embert, aki a kisközösség építőkockája. Ezek az emberek, és az általuk életre hívott közösségi kezdeményezések lesznek, amelyek kiutat mutathatnak a globális ökológiai vagy éppen a globális morális válságból. Mert ezek a legnagyobb veszélyhelyzetek napjainkban.

Németh András természetvédész"

A kilencedik 2020 szeptember:

"Kedves Olvasók!

Zöldül a környezetünk?

Volt szerencsém részt venni egy TájKarakter beszélgetésen. Érdekes rész volt ahol válaszolni kellett. Fél évszázada az életterünk zöldebb volt vagy sem táji léptékben?

Tudtam a választ, zöldebb lett. Ezen lehet sokan meglepődnek elsőre, hisz a hozzám hasonló természetvédészek nagyon sok problémáról beszélnek, a napokban adta ki a WWF a legújabb bolygó jelentését, amelyben brutálisan lehangoló dolgok szerepelnek. A médiából ömlik, hogy itt ég, meg ott irtják. A hazai hírek fősodrába is bőven kerül sok esetben negatív hír. Sőt én magam is sok cikket írtam már a Krónikába, és hurráoptimizmussal nehéz engem vádolni.

Két csavar van a kérdésben. Az időtávlat ügyesen van meghatározva, illetve a kérdést mindössze a fentről látható szín érdekli. Pedig tudjuk, „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”. Jómagam egyébként végzettségem alapján olyan ember vagyok, aki térképekkel többet foglalkozik. Aztán úgy alakult, mindezek ellenére, földhöz ragadtam, letérdeltem a bokorhoz, észrevettem a virágot, és manapság már egyre többnek a nevét is tudom. És nem csak a nevét, hanem kezdem sejteni a nagy kerek rendszerben betöltött szerepét. És ezért megtanultam, leginkább az számít, a zöld milliónyi árnyalatából melyiket látjuk. Élénk vagy fakó az a zöld, sötét, haragos, barátságos? Mi a zöldebb vajon, az erdő vagy a belterület? Szintén beugratós, hisz attól függ. Milyen az erdő? Egy, a tájban nem őshonos fajokból álló faültetvényről beszélünk vagy egy olyan erdőről, ami azért az elmúlt időszakban nem lett gyökeresen átalakítva. És milyen a belterület? Egy frissen beépített házsor, vagy egy iparibb, városibb környezet még egy gazdasági célt szolgáló ültetvénynél is fakóbb. Ahogy haladunk az időben, és ahogy kialakul egy település (vagy az erdő) arculata úgy egyre értékesebb lehet. Hiszen amit biztos megkapunk egy településen, az a nagyfokú változatosság. Ha egy kertes házas övezetre gondolunk, akkor azt látjuk, van olyan kert, amit így művelnek, van, amit úgy. Lehet az egyik telken csak kukorica terem, de lehet a szomszédban két tucat fajtája csak a paradicsomnak. Az egyik telken lehet a térkő és a gyomirtó dominál, míg a másikban a virágoskertek. Van, ahol díszfák hódítanak, van, ahol gyümölcsfa gyűjteményt látunk. Van, ahol frissen építkeznek, és van ahol spontán dzsungel alakult már ki, mert évek óta nem gondozzák.

A belterületek fejlődése dinamikus és rendkívül összetett, egymástól látszólag függetlenül fejlődnek a magánkertek, aztán persze ha jobban belegondolunk a magbörzék hatásába, akkor rájövünk, nagyon is hatunk egymásra. De ugyanígy hat az is, amikor valaki elkezdi kivágni a diófát, vagy csak letérkövezi az előkertet, nagy hatása van az elsőként elültetett, később divatossá váló díszfának. És remélem az is hatással van, ha valaki gyümölcsfákat meghagyja az utcafronton, és kikerüli a vadvirágot fűnyíráskor. Mert hát ilyen ember is akad a településen.

És el is értünk az utcafrontra, egy településkép szempontjából talán ez lehet a legegységesebb, van róla iránymutatás is, és talán ennek a dinamikája az, ami a közösség fejlődésének irányát tükrözi leginkább. Régi képeket nézegetve elég kopárok voltak általában a falusi utcák, hiszen amíg minden kapunál befordult esténként egy tehén, meg fél tucat liba, addig nem igazán lehetett virágoskertben gondolkozni. Pázsit sem volt, amíg kézzel kellett kaszálni. Most tehén már nemigen akad, de vannak helyette guruló berregő fémdobozok. Amikor azok vették át a hatalmat, nem csak az ólat váltotta a garázs, hanem céllá vált, a tehénlábnál jóval szerényebb terepjáró képességgel megáldott fémdoboz sár, sőt egy kis idő után már pormentesen tudjon haladni. Megjelent a közjószágok, az utcában ott a mindenféle cső és légvezeték. Egy utca hamar szűknek bizonyul, ha az autók és közművek helyigényét feltétel nélkül kiszolgáljuk.

Napjaink nagy kihívása hogy ebbe a környezetbe becsempésszük a zöld árnyalatait.

A fásítás gondolata nem új keletű. A régi világban a kastélyok, nemesi kúriák esetében azért már létezett a díszkert, ott a tehén nem azon a kapun járt be, amin a tulajdonos. De ott más volt a telekméret, utcatömböket foglalt el Zsámbokon is egy-egy ilyen ingatlan. Ha közelebb repülünk az időben, a régi kastélyoknak a nyomát se látjuk. Csak a felújításoknál vehetjük észre, amikor feltűnik, még a tyúkól is címeres téglából áll. Esetleg az utolsó pár méretes fa alatt gondolkodunk el, amikor megállunk művelődési ház parkolójában. A főutcán látható közterületi famennyiség már tervezettségről árulkodik. Fél évszázada, amikor azokat a fákat ültették még azt gondolom inkább gyümölcsfák lehettek a jellemzőek. A hetvenes-nyolcvanas években utcán sétálós tehén már, autódömping még nem volt. Akadt egy időszak, amikor divatosabb volt fákat ültetni. Az 1970-ben készült légifotón nem is anynyira az utcákon, hanem a kertekben látszik több fa, ezek még gyümölcsfák lehetnek. Az 1992-es felvételen azt látom, több a fa a közterületeken, mint manapság A kertekben mintha már kevesebb lenne, mint az előző képen. A mai világban pedig a gyümölcsfék kikopnak, van ahol díszfákkal pótolva lettek, és van, ahol spontán fásodik az életterünk. És persze vannak, azért akik tudatosan ültetnek bent is kint is, de most ők vannak kevesebben. El is értünk a mához, amikor az autók itt vannak, soha nem látott mennyiségben, és a közművek is. Manapság egyre nehézkesebb, egyre inkább tervszerűséget igényel, hogy zöldterületet hozzunk létre. De mindezek ellenére, vagy éppen ezért, azt gondolom, minden korábbinál fontosabb, hogy megtaláljuk, hol tudjuk a zöld árnyalatait becsempészni az életterünkbe.

Kérdés számtalan akad. Gyümölcsfákkal? Díszfákkal? Esetleg ha van hely, akkor nagyra növő őshonos vagy messzi földről érkezett faegyedekkel történjen a faültetés? Én inkább az őshonosak pártolom, hiszen egy tölgyfa nem csak egy fa, hanem egy egész „természet lakótelep”, egy-egy egyed fajok tucatjainak ad élőhelyet. A díszfa ezzel szemben csak „optikai tuning”, még ha egy termetes mamutfenyő előtt azért én is megállok pár percre. Nálam, az örökzöldek varázsa egyébként kisebb, mint általában, de azt el kell ismernem a telelő fülesbaglyok sűrű fenyőfákra szavaznak. Fontos szempont még a pollenkérdés, illetve mindenféle „szemetelés”. Bár végre eljutnánk oda, a lehulló levél nem szemét, hanem a két évvel később ételünk alapanyaga. Nem égetni! Komposztálni! A gyümölcs meg, ha másképp nem, akkor üvegbe zárva az aperitifként kerülhet az ünnepi asztalra.

Érdemes végiggondolni azt is, amikor fát ültetünk, több évtizedre, vagy még hosszabb időtávra kell tervezni. Ott ahol a többletvíz hatást például a magas talajvízszint nem tudja megadni, ott inkább olyan fajt válasszunk, amely tűri szárazabb klímát, mert sajnos a jövőnk olyannak tűnik, mint az idei év. Több az aszályos időszak, és ha végre esik, akkor sok esik. És ha nem vigyázunk rá, gyorsan elvész az éltető víz. Nagyon fontos szerintem továbbá, vigyázni kell azokkal a fajokkal, amik a sarjaikkal vagy a terméseikkel képesek kivadulásra. Ugyanis sokszor ezektől a mindenhol megélő, spontán terjedő igénytelen fajoktól lesz egyre zöldebb a táj, de ezek az árnyalatok már nem kedvesek azoknak, akik a természetet kedvelik. Fontos ökölszabály még a gyors növekedésű fajok, általában törékenyebbek. Ez egy erdőben vagy egy olyan parkban, ahol viharos időben nem tartózkodunk, annyira nem probléma. De az utak mentén a már többször emlegetett vasdobozokra vigyázni kell a mai fura világban. Azt nagyon nem toleráljuk, ha a szeretett dobozaink megsérülnek a fák miatt, bezzeg ha a száguldozó dobozok miatt fák vagy akár mi magunk sérülünk… De ez már egy másik történet…

Németh András természetvédész"

A tizedik 2022 július:

"Gondolatok a vízről, egy aszályos időszak margójára

2022 emlékezetes év lesz, az ország jelentős részét hosszú idő nem látott aszály sújtja, amely június utolsó napjaiban egy igazi nyári kánikulai héttel is meg lett fejelve. Ez az időjárási helyzet megvisel minket, embereket, de ugyanígy megviseli a növényeinket, vagy épp a tágabb környeztünk növényzetét, és a vadon élő állatvilág tagjait.

Az ember okozta klímemegbolondulást tudományos alapossággal kutató tudósok nem bizakodóak. Ha nagyon gyorsan nem kezdünk el nagyon nagyot változni, akkor 5-10 év múlva szinte nosztalgikusan fogunk visszatekinteni erre az évre. Cselekedni kell. A legkisebb szereplőtől a legnagyobbig mindenkinek. Mindenkinek, annak is, akinek csak egy kiskert adatott meg, annak is, akinek lehet sok tíz hektárnyi földje van. Mindenkinek a saját erejéhez mérten. Természetesen nem lehet elvárni, hogy egy magánszemély olyan óriási tetteket hajtson végre, mint egy világcég, vagy éppen egy kormány, vagy egy nemzetközi szervezet.

Mivel a Krónikát azért többnyire hozzám hasonló hús-vér emberek olvassák, ezért próbáljunk most ezen a szinten megfogalmazni pár gondolatot. Nézzük mit tehetünk kicsiben. Nagyon fontos az aszály kialakulása annak köszönhető, hogy a víz nagy körforgásában hibák jelentek meg. Kontinensnyi mértékben alakítja az utóbbi évtizedekben, évszázadokban az ember a tájat. Ha lelki szemeink előtt elképzeljük milyen volt Zsámbok 2378 évvel ezelőtt, akkor egy olyan tájat láthatunk ahol jóval több a fás vegetáció, nagy területen tölgyesek uralták a tájat. A völgyek alján pedig természetes medrekben (azaz nem túlméretezett túlmélyített kanálisokban) csordogált a víz. Talán ennek a két tényezőnek a megváltozása okolható leginkább. A határ sokkal kevesebb vizet tud tározni, és amikor jön a nyár, az egyébként is természetes kiszáradás sokkal hamarabb következik be. Szóval a két legfontosabb talán, hogy a vizet megfogjuk és ne pazaroljuk el. A második pedig hogy igyekezzünk elkerülni, hogy csupasz talajfelszínek, vagy ami még rosszabb leburkolt, nyáron hősugárzóként működő beton, aszfalt, és hasonló mesterséges felületek vegyenek minket körbe. Próbáljunk minél több növényzetet létrehozni, ezek egyfelől a talaj árnyalásával másfelől a párologtatással segítenek élhetőbb környezetet teremteni.

Például ha a füvet pár centisre nyírjuk, akkor az ebben a hőségben menthetetlenül kiég, és a felforrósodó talajban még a gyökérzet is károsodik, a következő évben meg majd a forróságtűrő, vagy épp gyorsan kolonizáló fajok jelennek meg. A parlagfűnek és a többi problémás növénynek teremtünk élőhelyet. Fontos, hogyha füvet kell nyírni, azt lehetőleg minél magasabb tarlóval tegyük. Egy 10cm-es tarlómagasság nem csak kétszer jobb, mint ha csak 5 centit hagyunk. Ebben a nagy aszályban jó eséllyel még az a fű is kiégne július-augusztusra, amit egyszer sem kaszáltunk. De a magas növényzet akkor is árnyalja a talajt és megtartja a nedvességet, ha esetleg érkezik egy futó zápor. Sokan gondoljuk, hogy ilyenkor akkor a locsolás intézményéhez kell fordulni. Egyfelől igen, másfelől a locsolásnak óriási felelősségtudattal kellene járni. Ugyanis a talajvizek nagyon nehezen tudnak pótlódni. Pláne akik a biztos hozamú mélyebb rétegek vizeit locsolják szét (ott lehet évezredek, év tízezredek eltározott vízkészletét éljük fel éppen. Szóval fontos, a közhálózatról lehetőség szerint ne locsoljunk. A talajvízkutak már jobb választás. Viszont egyre többen panaszkodnak, hogy hát régen a kutat nem lehetett kiszívni, ma már igen, és eleve mélyebben van a talajvíz. Ez a víztelenítés hatása. A kikotort csatornák és árkok évtizedes viszonylatban már sok deciméterrel tudják csökkenteni a talajvizet. És ha a Hajta-patak kivezeti a rét alól a vizet. Akkor oda be fog áramolni a faluból a víz. A talajvíz némileg tudja követni a domborzatot, de azért a víz alapvetően egy erőnek engedelmeskedik, a gravitációnak, ezért megy szépen lefelé, hol a felszínen összegyülekezve, hol szépen beszivárogva. Persze a kapillárisok és a többiek kicsit bezavarnak, de ez már nem fér ebbe a cikkbe. Na, szóval egyfelől viszi el a vizet a sok vízelvezető csatorna a tájból. Másfelől mi magunk is egyre többet próbálunk kiszivattyúzni. És amikor beüt az aszály és a vízhiány akkor sokasodnak a bajok. egyre több helyen mesélik, hogy a kutak egyszerűen kiapadnak. Ha nem gazdálkodunk jól a vízzel, akkor ez itt Zsámbokon is bekövetkezhet. Szóval közhálózatról ne locsoljunk. És a kútjaink vizét is célzottan a növények gyökeréhez juttassuk. A mai korszerű csepegtető rendszerek nagyon jól működhetnek, de a régi árasztásos locsolás is viszonylag víztakarékos. És ráadásul azokat a növényeket locsoljuk, amelyekre mint élelmiszerre támaszkodunk. A vízigényes kornyazodó dísznövényekre csak annyit hogy túléljék. A nagyobb növények esetében (például néhány éves facsemeték, gyümölcsfák, bokrok) pedig ne azt az elvet kövessük, hogy minden este egy kis vizet adunk. Ne mindennap fél vödör, hanem háromnaponta egy, vagy heti egyszer, de akkor kettő. Ezt még néha én sem így csinálom, tudatosnak kell lenni. Ez gondolkodást előrelátást igényel. És van még olyan víz, amiről nem beszéltem. A csapadékvíz. Ritkán esik, de akkor nagyon. Próbáljunk minél több vizet megfogni. Ciszterna, hordó, vödör. És abból az eső után pár napig tudunk locsolni

FIGYELEM! A szúnyogok is figyelnek, ezeket a megfogott vizeket nyáron 3-4 nap alatt használjuk fel, vagy takarjuk szúnyogmentesen ugyanis a szúnyogártalmat mi szoktuk magunknak okozni, de idén akkora az aszály hogy még szúnyog sincs. És végül még egy lehetőség, ez elég apró mennyiség, de említsük meg. A fürdővíz. Ha nem használunk mindenféle mesterséges vegyszeres tisztálkodó szert, hanem csak a legegyszerűbb leggyorsabb módon mossuk meg magunkat akkor az a víz is használható. A fák biztos nem fognak elszörnyülködni, ha minimális szappan van a vízben. Vagy például a komposzt halom esetében is a teljes kiszáradás sokkal nagyobb gond. Sőt erre a vízre már azt szoktam mondani, hogy ezzel már akár a járda is fellocsolható. De azért itt is figyeljünk a mértékre, a mindenféle ilyen olyan fürdősókkal, habfürdőkkel, samponnal, miegymással terhelt vizet, ha nap, mint nap egy fa tövére öntjük, akkor azért bőven van esély, hogy bajt fogunk okozni.

Szóval a legfontosabb, mértékkel, felelősséggel, átgondoltan, takarékosan.

Németh András természetvédész"

Itt tartok ma hajnalban. 8200 szó több mint 56 ezer karakter. És jön újabb majd ezer szó, az újabb számba. Kicsit azért meg vagyok zavarodva. Miről is írjak, hiszen 5 éve írok, és nem érzem azt hogy előre mennénk, azt érzem hiába, azt érzem akár ismételhetném is magam, az se tűnne fel senkinek. Sőt biztos ismétlem is magam, de már nekem sem tűnik fel. Pár napja próbáltam is rákérdezni a facén miről is írjak hisz az alapokról már annyian írak olyan sokszor. Olyan sokan és olyan sokszor írtak feleslegesen, mi kellene vajon hogy tényleg elinduljon valami változás? Jöttek is tanácsok, de a többség azért megmaradt a kedvesnedves hózsaszín sokszor leírt mitsemérőnél. Persze az ismétlés az fontos. Ez a propaganda lényege. 
No de majd alakul. És megvan, akkor jön majd ide is. Itt végre megvan összeszedve, és ez jó, legalábbis azt gondolom...

Ui. Állandóan megkapom hogy még egy kommentben is regényt írok, na most rágugliztam, a regény olyan 60-100 ezer szó. Szóval ez még "csak" a tizede :P

Frissítés, 2023.02.19.

Szóval 2022.szeptember a tizenegyedik (ez talán a mélypont...)

Gondolatok a vízről, egy aszályos időszak margójára

Hurrá vége az aszálynak!

Tényleg? Szeptember eleje van, elkezdődött az iskola, és ilyenkor még az égiek is megsiratják a gyermekeket (és a tanáraikat J ), hogy be kell ülni a padba, és tanulni kell. Pedig a tanulással nincs baj, ha az korszerű ismereteket ad, olyan előremutató irányokba mutat utat amivel a jövő élhetőbbé válik. Valamiért nem akarunk tudomást venni róla, de a tanult emberekből álló nemzetek sikeresebbek, mint azok a nemzetek, ahol a tanulatlanságból fakadó hátrányt hangzavarral, vagy egyéb módon elfedve akarnak jobbnak, erősebbnek látszani. És nem, senki ne akarja a szavaimat félreérteni. Nem azt gondolom, hogy az az ember a tanult, aki több évszámot fel tud sorolni (én összeset fel tudom, akár visszafelé is: 2022, 2021, 2020…), tud ’hejesen’ írni latinul, több neki a plecsnis papírja. Fontos tudás az is, ha valakinek odaadok most egy kiló kolompért, akkor jövő ilyenkor tud nekem varázsolni 6 főre ételt anélkül, hogy mondjuk használna olyan energiaforrásokat amelyek dróton csövön vagy keréken érkeznek az életterébe. Elsőre lehet könnyűnek gondoljuk, de higgyük el nagyon sokan elhasalnánk ezen a próbán. Szóval a tudás maga a fontos, és az hogy értékeljük azokat, akik a tudás birtokában vannak. Ha egy klímatudós megmondja június elején, hogy minden idők egy legforróbb nyara vár ránk, akkor ne kinevessük őt, mert lokálisan épp esik az eső, hiszen mit látunk most három hónappal később? Az idei nyár volt a legforróbb, amióta mérik, nem csak szűkebb hazánkban, de a tágabban, Európában is. Ez a tudós azt is mondta, hogy az általa ismert többi tudóskolléga meglátása szerint nagy valószínűséggel a jövőben sokkal sűrűbben meg fognak ismétlődni az ehhez hasonló nyarak. Nem kell egy újabb évszázadot várnunk, de lehet egy évtizedet sem. Sőt igazából még ennél is borúlátóbban fogalmazott. De óvatosnak kell lenni, mert sajnos látjuk mi történik azokkal, akik 80%-os valószínűséggel jósolnak egy eseményt, de az valamiért nem egészen úgy következik be. Nem csak kineveti őket a társadalom, hanem sokszor perifériára is kerülnek ezek a szakértők. Sajnos a világunkat nem a minőségi tudás irányítja. A dezinformáció, az információ árasztása, az hogy nem túl értékes, de nagyon hangos az, amit közvetít felénk az ezernyi csatorna, az nagyon nehezen szűrhető. Persze a klímadaptációnál, az ökölógiai összefüggéseknél, az ember gyermeke inkább tanulja meg a „csipikaó” matricák szereplőt, vagy a távoli focisták luxusautóinak a típusát. És jobban érdekli valahogy az embereket, hogy hogy hívják az amerikai celebek legújabb skalpjait. Nagyobb hír, hogy a Titanic immár korosodó tinisztárja, Leo újra facér, mint hogy mondjuk megértenénk a legutóbbi filmje, a „Ne nézz fel!” üzenetét. Szóval az információ és a tudás az hatalom. Ezért gondolom, hogy nagyon fontos tudnunk, bár a mezőgazdasági aszály véget ért (ideiglenesen), az elmúlt napokban lehullott néhány 10 mm csapadék által, de a szárazság még tart. Még száraz a Hajta -patak medre. És a kertünkben 40-50 centi mélyen, az eketalp alatt, még csontszáraz a talaj. Továbbra is elemi fontosságú lenne, hogy végre elkezdjünk cselekedni, és elkezdjünk lépéseket tenni az ökológiai válság ellen. Hiszen egy háborút a szemben álló felek bármikor abbahagyhatnak. Egy gazdasági válságot, azok, akiknél a pénz koncentrálódik, néhány hét alatt felszámolhatnak, ha összefognak. De ha az ökoszisztéma véglegesen megreccsen, ha a rovarvilág összeomlik, ha a klimatikus rendszerek végérvényesen összekuszálódnak, akkor azt akkor sem fogjuk tudni helyreállítani, ha mind a 7 milliárd (8-9 évesnél idősebb) földlakó aláír egy petíciót (kezdjük ott, sajnos ebből mennyien nem tudnak írni sem). Használni szoktam egy kifejezést: #temessétekazárkokat. Kedvelem, mert sok jelentése van. Egyfelől mutatja a vízmegtartás elemi fontosságát, azt hogy akár egyén szinten is tudunk cselekedni. Akár azzal hogy a saját telekről egy csepp víz ne jusson a közterületre. Vagy ha eltemetünk egy felesleges kis levezető árkot és megtartjuk a vizet a tájban. Tucatnyi ilyen kis vízlevezető árok van csak a Hajta-patak menti kaszálók esetében is. És persze lehetne nagyobb egységekben is gondolkodni. Persze ott már szükség van összefogásra, illetékes szervek bevonására, és ha kell, akkor a megszokások, előírások, jogszabályok módosítására. Az „árkok temetése” egyúttal jelenti nekem azt is, hogy az egymással párhuzamosan működő, de ugyanazt a Földet használó, túlhasználó ágazatok közti árkokat is el kell temetni. És jelenti azt is hogy el kell temetni a mindenféle egyéb árkokat is. Legyenek azok valós lövészárkok Európa keleti sztyeppéin, vagy legyenek ezek az árkok a még békében élő népek közt, vallások közt, vagy épp bárhol. A mesterséges árkok, többnyire mesterséges módon választanak szét olyan dolgokat, amelyek egyébként összetartoznak, nem véletlen hogy megásták őket az elődeink vagy éppen mi magunk. Szóval temessük őket, vagy legalábbis ne hagyjuk, hogy újabbakat ássanak. Legyünk nyitottak, ne legyünk restek befogadni a tudást, se azt a tudást, amit a tudósok közvetítenek felénk, se azt a tudást, amelyet a nálunk nagyobb élettapasztalattal, nagyobb szaktudással rendelkezők közvetítenek. Ne legyen előítéletünk azzal, ha információt akarnak nekünk adni, de ne altassuk el a szenzorainkat, ne higgyünk el semmit csak azért, mert sokszor mondják. Legyen igényünk használni a rendelkezésünkre álló csodáit a nagyvilágnak, kérdezzünk, olvassunk, szóval tanuljunk. Mert hátha tényleg úgy működik a dolog, hogyha elkezdünk tanulni, akkor elered az eső, és idén nem elég ha csak a megszokott mennyiség érkezik, hiszen csak a talaj felső egy méterében van 150 mm vízhiány a harmadik évezred, harmadik évtizedének, harmadik évének, harmadik évszakának a kezdetén. Vajon mennyi kell, hogy a Hajta-menti több száz hektáros mocsárvilág is megteljen újra élettel? Kicsit túl sok bennem a mondanivaló, de közben van bennem kiábrándultság is bőven. Tizenegyedszer írok a Krónikába. Pár napja fel is tettem az egyik oldalamon a kérdést a követőknek, hogy szerintük miről is írjak „természetvédészet” témakörben. És hát zömmel olyan ötletek jöttek, amiket már nagyon sokan nagyon sokszor leírtak. A döntő többségét már én is. Tele van az internet ezekkel a jó tanácsokkal, de a hagyományos olvasást kedvelők a könyvtárban is bizonyosan tucat számra találhatnak jobbnál jobb könyveket, vagy hát vissza lehet olvasgatni a korábbi Krónikákat is. Nem akarok arról cseverészni itt, hogy vajon fedő alatt kell-e főzni a tésztát vagy sem (igen!). Akkor eldöntöttem persze fontos, hogy ne csak azt mondjuk meg, hogy mit nem kell tenni, hanem azt is hogy mit kell. De talán még fontosabb hogy hogyan kell tenni. „Ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni" Oké, oké. Na de mi van, ha én se tudok halat fogni?
Kaptam aztán egy kommentet, abban felhívták a figyelmem a „Mélyalkalmazkodásra”. Most rákerestem, és ideteszek egy részt https://deepadaptation.hu/ weboldalról. A Mélyalkalmazkodás négy fogalom (4R), és az ahhoz kapcsolódó kérdések segítségével igyekszik megmutatni, hogy milyen lépések és feladatok várnak ránk az alkalmazkodás folyamatában:
Megtartás (Resilience): Hogyan tartsuk meg azt, amit igazán nagyra értékelünk, és nem szeretnénk elveszíteni?
Elengedés (Relinquishment): Mit kell elengednünk ahhoz, hogy ne rontsunk vele a magunk és mások helyzetén?
Visszahozás (Restoration): Mit kell visszahoznunk az életünkbe ahhoz, hogy segítségünkre legyen az érkező nehézségekkel szembeni küzdelemben?
Megbékélés (Reconciliation): Kivel, vagy mivel kell megbékélnünk, miután valóban ráeszméltünk a mulandóságunkra?
Én most az elkövetkező napokban beülök a saját kis iskolapadomba, és megpróbálok utána olvasgatni ennek a dolognak, remélem lesznek hosszú esős őszi esték amik épp alkalmasak erre.
Tegyen így mindenki! Németh András természetvédész

2022 december, tizenkettedik
La’széf

Pár órája létező betűszó. „Lokális, alacsony szénlábnyomú év fajai”, azaz Laszéf. Kicsit hasonlít, arra mintha a művelt francia azt mondaná: A főnök. Illetve a széf mint olyan jelképezi azt a természeti kincset, amelyet végeredményben ez a mókás játék meg akar mutatni. Sokat írok arról, mennyire nagy gond az előttünk tornyosuló legnagyobb válság, az ökológiai válság. Holmi ársipkás gazdasági válságocska, vagy a minden elemében szörnyű háborús konfliktus okozta válság is olyan, hogy azokat ha akarja akkor pár hét, pár hónap alatt meg tudja fékezni fajunk. De az ökológiai más, abba lassan sodortuk bele magunkat az elmúlt 50-100, 150-200, vagy épp kitudja hány évben. Épp ezért kievickélni sem lesz belőle egyszerű és villámgyors. Én valami belső késztetésnek köszönhetően keresem folyamatosan hogyan lehet rávenni a társadalom tagjait hogy foglalkozzanak ezzel a kérdéssel. A természet megismertetése kulcs lehet. Hiszen ha elkezdjük a velünk együtt élő fajokat megismerni, akkor megszeretjük, és amit szeretünk, azt majd legalább megpróbáljuk megvédeni. Szóval arra gondoltam bemutatom az év fajait. Ugyanis minden évben jónéhány taxoncsoportból választanak a szakértők egy-egy fajt, amely mintegy nagykövetként próbálja rávenni az embereket, hogy figyeljünk oda az adott fajcsoportra, és a természet egészére. De azt éreztem valami plusz csavarra van szükség. Hiszen szentül hiszen nem csak felsorolni, elolvasni kell pár információt, hanem rá is kell venni a kedves Olvasót, tegyen valódi lépéseket. Szóval induljon a játék, ismerjük meg a természetet. Ráadásul nem is, akárhogy hanem alacsony szénlábnyommal és lokálisan. Mit is jelent ez? Lényeges, nem csillió kilométereket legyűrve, kerozinhektolitereket elfüstölve, hanem szépen, barátságosan, fenntarthatóan ismerkedjünk. A La’széf fő szabályai, csak a lakóhelyünk környezetében fedezzük fel a világot, és csak olyan módon, amely ökologikus közlekedési módot használ, azaz gyalog, kerékpáron, lóháton, illetve még a tömegközlekedést sorolom ide, és mivel jó a szívem a tisztán elektromos autó is játszik, ha több mint a feléig fel vannak töltve a rendelkezésre álló ülőhelyek. A lokaliás határa pedig legyen az egy napi járóföld, ami egyiptomiaknál 37, a Bibliában olyan 30, a rómaiaknál pedig 27 km, ez alapján esetünkben mondjuk 40 km, ráadásul legyen légvonalban. Tehát fedezzük fel a lakóhelyünk 40 km-es körzetében, ökofrankó közlekedési módokkal a természet csodáit, az év fajain keresztül! Aki velem tart csak üsse be az interneten, hogy #laszéf, és megtalál. És most jöjjenek az év fajai ha már ennyit emlegettem őket. Az elmúlt években sok tudományos, szakmai, civil tudásbázis felismerte, a társadalmi érzékenyítés egy csodás módja, ha egy-egy fajt kiemelünk és egy éven keresztül vele jobban foglalkozunk, és persze abban az évben ez az egy ideiglenes esernyőfaj bevonza az érdeklődőket, akik így megismerkednek és megszeretik a taxoncsoport többi tagját is. Év Fája, Év Vadvirága, Év Madara, Év Emlőse, Év Gombája, Év Kétéltűje/Hüllője, Év Rovara, Év Lepkéje, Év Hala. Remélem sokan halottunk már róluk. Nem fontossági a sorrend, sőt semmilyen sorrend nincs, így tolult fel a tudatomban. Nézzük akkor őket, már amit ismerünk. 2023-ban az Év Fája a vénicszil (Ulmus laevis) elsősorban az árterekhez kötődő fafaj, élettere a folyószabályozások, az ártéri ligeterdők java részének kiirtása, átalakítása miatt lényegesen lecsökkent. 2023-ben az Év Madara a barkóscinege (Panurus biarmicus), aki bár nem valódi cinege, de egy nagyon kedves társas viselkedésű, a több éves növényzetet is tartalmazó nádasok lakója. fészkét a már megtört avas nád és gyékény közé építi, rovarevő, telente a nád magjait fogyasztja. 2023-ban az Év Gombája egy védett faj, a ritka és különleges formájú disznófülgomba (Gomphus clavatus). Vele ezen a környéken nem fogunk találkozni, ugyanis a savanyú talajú bükkösök egyre ritkuló (több országból kipusztult) lakója. 2023-ban az Év Rovara egy olyan faj lesz, amely különleges utódgondozási stratégiájával vívta ki a jelöltséget. A december 6-án záruló szavazáson a közönséges temetőbogár, a homoki hernyóölődarázs és a szmirnai fülbemászó küzd a szavazatokért. 2023-ban először választhatjuk meg az Év Lepkéjét. December 22-ig szavazhatunk. A három látványos mntázatú, színes jelölt a fecskefarkú pillangó, a nagy éjjeli pávaszem és a fehérgyűrűs csüngőlepke. Természetesen nem vagyok független szakértő, így el tudom mondani, a középső a kedvencem. Már hernyó, báb, és kifejlett lepkeként is volt a saját kertemben, hiszen a vegyszermentes gyümölcsfák nekem is és neki is a gyengéi. 2023- ban az Év Hala szavazáson a lápi póc, a sügér, és a selymes durbincs versenyez. Sajnos a cikk írásakor épp nem a póc áll nyerésre, aki teheti december 31-ig segítse őt győzelemre. A lápi póc egy nagyon különleges fokozottan védett halfajunk, amely szintén figyelmet érdemelne, mert állományai nagyon megfogyatkoztak, a vízhiány, az invazív hódítók, de legfőképp a víztestek nem megfelelő kezelése okán. És hogy 2023-ban az Év Vadvirága, az Év Emlőse, az Év Kétéltűje kicsoda micsoda lesz arról még semmit nem tudni így a lapzárta előtt. Sőt de jó is lenne ha idén is választanának Év Vízi makrogerinctelenjét, vagy akár újabb taxoncsoportokat vonnának be az adott szakértők a mókába. Szóval senki ne feledje, jövőre indul a La’széf, akinek kedve van csatlakozzon, mókázzunk, ismerjük meg közösen a természet megannyi apró apró csodáját, sőt ha szerencsénk van talán az Entek legősibb tagjával Szilszakállal is összefuthatunk. Ne féljünk tőlük, mindannyian barátságosak.

Németh András természetvédész

És jön majd a 13. Épp most küldtem el a "kéziratot", és egy kis titkot elárulok előre. Vendégcikk lesz, Meszlényi András egy minap feltöltött tavaszköszöntő írása úgy megtetszett, hogy gyorsan bekerült. Lehet majd ennek lesz átütő sikere és akkor legalább átadhatom a stafétát ;)

Hát akkor 2023.09.15 frissítsünk a dolgokon, itt van a 13. cikk: 

Itt a tavasz!

Bár nem is igazán volt tél, és az elmúlt években már-már megszoktuk, hogy az év legfagyosabb hajnalait az április hozza. Viszont a mostani számban szerettem volna valami nem túl aggasztó, inkább optimista dologról írni. De bajban voltam, egészen addig, amíg az egyik hajnalban elém nem került egy leendő természetvédelmi mérnök, és az írást elolvasva egy más most is igazi természetvédész írása. Gondoltam egyet, megkérdeztem az illetékeseket és miután mind a szerző, mind a kiadványért felelős szerkesztő is áldását adta, egy vendégcikk következik. Fogadják szeretettel Meszlényi András írását. Egy kicsit tegyük félre a bajosabb ügyeket, menjünk ki és kiránduljunk! „Tavaszváró kirándulás” A vizsgaidőszak végeztével és az idő kedvezőbbre fordultával esedékessé vált egy kisebb kirándulás a Budaihegyekben, egy megszokott útvonalon. A nap sugarai kellemesen cirógatták az arcomat, az égen egyetlen felhő sem úszott. Ahogy beléptem az erdőbe Hűvösvölgynél, egyből megütötte a fülemet a széncinege nyitnikékje és a tengelic gyors ütemű, szép éneke. A fák alatt élénk volt a madármozgás, eleinte nagyon lassan haladtam, mivel egyik faj bukkant fel a másik után. Az avarban apró, fekete, szőrös hernyók légiói másztak, a fehérpettyes álcsüngőlepke lárvái. A kifejlett lepke nyár elejétől repül, nagyon szelíd rovar, ha óvatosan elé tolom az ujjamat, gyakran felkapaszkodik a kezemre, és néha akár órákig is elkísér. Röpte lassú, ügyetlen, ezt azért engedheti meg magának, mert mérget termel, így nem kell óvakodnia a rovarevőktől. Gyakori faj, az erdei élőhelyekhez kötődik. A kiránduláson igen nagy tömegeit találtam mindenfelé a hernyóinak. A szőrök a legtöbb énekesmadártól megóvják őket, de például egy kakukkon nem tudnának kifogni ezzel a trükkel. De hol van a kakukk? Még bőven Afrikában, így a hernyók teljes biztonságban masírozhattak. Az erdőben, bárhol is jártam, mindenütt csuszkák kapcsolattartó hangjai és tavaszi füttyögései kísértek. Gyakran csak méterekre tőlem tornáztak a fák törzsén, kopácsolták a kérget rovarlárvák reményében. A csuszka, mint neve is mutatja, csúszkál a fatörzseken, és a hazai fajok közt egyedüliként nem csak felfelé kúszik, hanem lefelé is. Persze rövid távon és ritkán más fajok is megpróbálják, de ebben a csuszka a legjobb. Az út mentén a fák között szinte nyüzsögtek a harkályok. A nagy fakopáncsok javában doboltak, ez a viselkedés náluk az éneket helyettesíti. Legnagyobb harkályfajuk, a fekete harkály is hangoskodott, előbb nyávogó hangon szólt, majd röptében hallatott krü-krü-krü hangját sodorta felém a szellő. Egyik alkalommal, amikor kopácsolást hallottam a lombkoronából, felpillantva a varjú nagyságú fekete madár nem zavartatta magát, miközben alig tíz méterre álltam a fájától. Óvatosan közelebb mentem, közben továbbra is a kérget véste. Mikor elhaladtam alatta, nem pillantottam fel, ha már ilyen közel engedett, nem akartam felriasztani. Végül nem is repült arrébb. Egyszer csak egy ismerős sziluettet vettem észre egy ágon, gyorsan belenéztem a távcsőbe, és vérmes reményeim valóra váltak: egy frissen érkezett kék galamb nézett vissza rám. Ez a galambfaj odúlakó, elsősorban a fekete harkály által ácsolt, elhagyott odvakban költ, évente több, két tojásból álló fészekaljat is nevel. Amikor leültem falatozni az oroszlán sziklánál, a Kecske-hegy sziklás oldalát figyeltem, és hatalmas szerencse ért: a bokorerdő apró, gyöcsörtös fáinak ágai között ott lebegett a tavasz hírnöke: egy áttelet citromlepke. Az út egyik oldalán alacsony kőkerítés húzódott. Álmodozva néztem, mert nyáron gyíkok tömegeinek tanyája, most csöndes volt és kihalt. Aztán észrevettem egy kalcitkibúvást az egyik sziklán. Amikor közelebb merészkedem, hogy jobban szemügyre vegyem, egyszer csak megzörrent az avar. Szívem hevesen megdobbant, mert ez a fajta zördülés gyíkot jelzett. Csakugyan, három fali gyík a tíz fok alatti hőmérséklet ellenére is előjött napozni, hosszú téli pihenője után, talán először. Úgy éreztem, ennél szebb már nem is lehetne ez a nap! A tavasz letagadhatatlanul megérkezett!” Amennyiben, valaki megfogadja az Andrások példáját, tanácsát és sikerül akár így szavakkal, akár fényképekkel elmesélni a terepi élményeket, úgy azt várom szeretettel a Zsámbok Természeti Értékei arckönyvcsoportban. Mert a magányos természetjárásnál csak egy jobb van, ha kisközösségben tesszük azt. Szép tavaszt, sok szép tavaszt kívánok Önöknek! Németh András természetvédész

2023 nyara a 14.cikk (az az újság még nem lett feltöltve a netre, de ideteszem a írást):

Egy kis marék fű!

Nyár derekán eljön a kaszálás időszaka még a természetvédelmi területeken is. Hagyományosan ez az az időszak, amikor a Medárdi csapadékok már alábbhagynak. Ha meleg és csapadékos a nyár, akkor a fű úgy nő, mint amit húznak. A 2022-es aszályos évet követően, idén a határban május elején rég látott virágpompa köszöntötte az esősebb időszakot, akkor még azt néztük, hogy mintha a több lenne a virág a gyepekben, mintha a füvek nehezebben viselték volna a szárazságot. A hozzáértők mondták, mutatták nekem, hogy figyeljek, hiszen sok az olyan virág, amelynek a szerepe, hogy betörnek a kiüresedett részekre és gyorsan fejlődve gyorsan virágba borulnak. Aztán mire elértük a június végét a füvek mintha belehúztak volna, sok helyen az égig nőttek. Elkezdődtek a kaszálások, jó szénatermés várható, az ínséges évet bőséges követi. A víz, a föld, a fű. Érdekes hármas ez a magyar ember számára. Hiszen, ha hihetünk a régi történetnek, akkor egy fehér ló, és némi aranyozott lószerszám és míves nyereg volt a magyar lelemény tárgya, amiért megszereztük hazánkat. A zsíros földet, az édes vizet, és a tápláló füvet. Mára már talán el-elfeledjük, hogy eme három alapkincs az, ami lehetővé teszi az életünket. A magyar nép keletről, a füves puszták vidékéről érkezett Európa középső tájaira. Akkoriban a kontinens e vidékei, hatalmas nagy, erdők uralta vidékek voltak, de a Kárpát-medence, az Alföld, a Duna és a Tisza síkja, erdőssztyepp övezete hasonlatos volt ahhoz a tájhoz, ahol őseink éltek. Szabad, lovas nép lévén a fű szerepe jóval erősebb, miután letelepedtünk valószínűleg úgy vette át ezt a szerepet szépen az évszázadok során a gabonafélék szerepe, de ha belegondolunk a gabonaféléink sem mások, mint füvek, csak épp nemesített fűfélék. Szóval azért még a most is, mikorra a zsámboki határ nagyja gabonafölddé változott a tájhasználatunk által, a füvek adják a táplálékunk nagyját. Még ha ezt annyira nem is szoktuk végig gondolni. Mikor a tengerin hizlalt jószágból készült kolbászt megvesszük a hentesnél. A fű jelentése mára megváltozott, kevesen vannak akik, mint táplálékot kaszálják. A többség már csak bosszankodik miatta, hogy ejj, hinnye-hunnya, már megint megnőtt, már megint le kell nyírni. Nincs már a fűnek becsülete. Nincs neki. Nincs már neki neve sem, lassan csak egy szitokszó a fű. De nem csak a fűnek, a virágnak se tudjuk már a nevét. Annak még csak-csak, amit díszkertbe ültetünk, de azoknak, amik csak úgy nőnek, azoknak már nem ismerjük a nevét se, nemhogy a hasznait. A gyógynövények már a patikában, kapszula összetevőként várnak minket, esetleg alkoholban áztatva a zamatosabb italfélékben. Kinek jutna már eszébe, hogy azt a fránya nyírandó gyepet kémlelje, orvosságért, tea vagy éppen valami erősebb folyadék alapanyagáért. Ez a növényvakság egyre hatalmasabb, az instán a facsén meg a tiktokon, meg a tévésorozatokban nem nagyon hallunk növényfajokról, de még a híradóban se beszélnek róla. Az influenszerek se a virágokat kicsomizzák, nem róluk szólnak a trendi dalok („ki keres zsályát a mátrai réteken” erősíti a szabályt a Maradok című sláger). És hát sajnos a tananyag is egyre elegánsabban ugorja át a növényvilágot, vagy épp a füveket. A növényvakság ellen egyre többen emelik fel a hangjukat. Egyre többen vannak, akik szebbnél szebb, érdekesebbnél érdekesebb növényekről, szép vadvirágról igyekeznek posztolni és megmutatni az embereknek, hogy helló, nézzétek a biodiverzitás még most is itt van. Méhlegelő, vágatlan május, beporzóbarát kaszálatlan városi árokpartok borzolják sokszor a kedélyeket. És hát a brümmögődikicselők, és az életpártiak, szinte már vérre menő kommentháborúkat vívnak az interneten. Én magam is szoktam igyekezni a magam módján tenni ezen ügyért, nem tagadom én is szeretek néha provokatív lenni, mert azt látom a figyelem felhívásához már nem elég csak egy kis maréknyi fű. És ebbe a kicsi világomba robbant be csendesen egy kollégám apró kicsi posztja. Pár kép, amin a járdára fűszálak vannak téve, és egy rövidke poszt: „Huszonvalahány fűféle, bolti vetett, inváziós, spontán betelepült, betelepített érdekesség 300 négyzetméteren.” Kezdődik, majd felsorolja szépen a latin neveket (ettől megkímélem az olvasókat). Megláttam, és beindult a fejemben a zakatolás, a felismerés, hogy az a fránya vágandó nyírandó, vagy épp védendő, vadvirágos fű, ami bosszúságot okoz, miközben az életünk alapja, ez a két betű, hogy fű, ez önmagában micsoda csodálatos és nagyszerű változatosság. Háromszáz m2-en, azaz egy kis zsebkendőnyi kisvárosi ingatlanon 24 faj! Én magam nehezen tudok összesen felsorolni két tucat fűfajt, egy rendes ember meg szerintem, még akkor is bajban lenne, ha vadvirágokat is sorolhat, meg a fákat, bokrokat. Állítom, sokak akkor is elkezdenének izzadni, valahol az első tucat után. Szóval van baj, nagy baj van, hiszen amikor anno ezer éve az őseink jöttek, és egy marék füvet téptek, akkor ők úgy voltak rendes emberek, hogy jó eséllyel a felnőttek és a gyerekek igencsak sokféle füvet el tudtak különíteni egymástól. Azt gondolom, nagyon fontos lenne ezekről elgondolkodnunk, hiszen amikor a fűről, gyepről, rétről, kaszálóról beszélünk, akkor ott egy életközösségről beszélünk. Tucatnyi fűfaj, szinte bárkinek él(ne) a kertjében, és még egy csomó kis vadvirág, ezeken a füveken és virágokon megannyi apró kicsi hatlábú, nyolclábú, meg kitudja hány lábú egyéb, apró kicsi életke. És a füvek, a növények adják a mi kicsit nagyobb, esetemben mázsányi életkénk alapját. Szóval meg kellene becsülni őket. Az életet, és azt a kis marék füvet is, amiért anno az őseink ezt hazát szerezték. Védjük meg a füvünket, védjük meg a múltunkat, és védjük meg a jövőnket! Németh András természetvédész (most egy picikét füvesemberke is)


2023 szeptember, a tizenötödik cikk.

Egykor, most és a jövőben.

Kicsit mindig vívódok magamban. Valahol azt érzem, az emberek szeretnének szép és jó dolgokról hallani, hiszen annyi rossz jön mindenfelől. És hát a természet olyan szép, virágok, madarak, pompázatos lepkeszárnyak. Ezzel szemben a saját belsőm, pedig hol erősebben, hol csendesebben azt akarja, világgá kürtöljem, nagyon rossz az irány, és nagyon kevés az időnk már arra is, hogy tompítsunk az előttünk álló fájdalmas, kihívásokkal teli jövő hatásain. Tudjátok az ökológiai válság meg a többi blabla, amiről írni szoktam.
De ha ilyenről írok, akkor az emberek inkább leteszik az újságot és valami kellemesebb időtöltést keresnek. Hiszen mégis ki akar azon gondolkodni rajtam kívül, vajon mekkora szerepe van abban, hogy Líbiában ezreket mosott be a Daniel medikán a tengerbe. Gondolom nagyjából senki.
Szóval valahol meg kell találni az arany középutat. Oké, értem én. De aranyat találni nem is olyan egyszerű, ráadásul igazából azonkívül hogy csillog nem jó semmire. És ha a középút meg nem kifelé vezet a bajból, akkor azon nem kellene járni hisz csak az időt vesztegetjük. És én azt gondolom, hogy az az út, ami segíthet elkerülni a bajokat, az messze nem középen megy, ugyanis a jelenlegi útjaink nagy része már rettentően szélsőségesre sodródott. Így a megoldás nem az, hogy egy picikét visszakanyarodunk, hanem az hogy igen erősen irányt kellene váltanunk. A fogyasztói habzsolda, az ego kielégítése mindenekfelett, a ’mindent is de azonnal’ világában élünk. A vágyaink vezérelnek, és a vágyainkat hagytuk eltéríteni és így teljesen haszontalan dolgokra vágyunk. Újra, nagyobbra, szebbre, drágábbra, látványosabbra. És valahogy kevésbé célunk a jobb és a boldogabb.
Napok óta gondolkodok miről is szóljon ez a mostani cikk. Még amikor pár perce a címet leírtam is arra gondoltam, arról írok, hogy az idén szeptemberben 60 éve történt térségbéli nagy felhőszakadás, amikor a most éppen kiszáradt patakjaink hidakat mostak el, emberéleteket vettek el. És a napokban a Földközi-tenger térségében történt események, milyen közös ívre illeszthetőek fel, illetve arról akarok írni, hogy vajon ezeknek a függvényében mi is vár ránk a jövőben (röviden: ami eddig pár évtizedente következett be, az lehet pár évente fog).
De érzem, így is szét fogom feszíteni a terjedelmi korlátokat. Így túlságosan nem mehetek bele túl mélyre, a végén úgyis oda lyukadnék ki, hogy higgyük el, a szerepünk bármennyire is aprónak tűnik a nagy ívű dolgokban, azért benne van. Ahogy a vírus terjedését otthonmaradással lehet csillapítani, ahogy a szúnyogártalmat a saját kertünkben lévő kis vizek kiöntésével lehet tompítani, ahogy az inváziós fajok ellen mindenkinek tenni szükséges bármennyire sziszifuszi szélmalomharcnak tűnik. Úgy árvizek hatását igenis lehet csillapítani azzal, ha a tetőről a vizet nem a közterületre vezetjük hanem igyekszünk a kertben elszikkasztani, ha figyelünk rá, hogy a szántásnál ne gyorsítsuk hanem lassítsuk a lefolyást, ahogy figyelünk rá hogy a kisebb patakok árterét ne leválasszuk hanem visszadjuk a vízfolyásnak. Ahogy mérnökként, döntnökként figyelünk, ne hozzunk létre olyan létesítményt, ami utólag katasztrófához vezet. És persze mindenkinek a saját magához mérten kell cselekedni. Cselekedni kell, de nagyon fontos hogy kellő alázattal, az egónkat ne a közérdek elé helyezve.
Azt igazából nem tudom, vajon lehetetlenség-e egy ilyen kis újságcikkbe összefoglalni a világmegváltás nagy megoldását, és megmutatni a nihilből kivezető vezető utat, vagy csak nekem nem sikerül. Nem tudom mindezt, de azért erősen sejtem, hogyha annyira könnyű lenne, akkor már régen leírták volna előttem a tutit. Szóval ez a cikk is kicsit sefülesefarka lesz, amikor utólag visszaolvasom, de talán kiviláglik majd belőle, nyugi, senkitől nem elvárható hogy erőn felül legyen a bölcsek kövére. Természetesen nem gond, hogyha nem tudjuk megváltani egymagunkban a világot ezen a héten. Hiszen ha ez lehetséges lenne, akkor már rég megváltotta volna az akinek erre ingerenciája van (azért vagyunk páran). Szóval a boldogabb és jobb világot csak együttesen lehet elérni, ehhez pedig közösségekre van szükség, felfogható, befogadható méretű közösségekre. És ezen közösségeknek viszont alapvetően a teljes egész világ boldogulását is szem előtt kell tartani. Hiszen ahogy nem szerencsés, ha az egyén az érdekeit a közösségi érdekek elé helyezi, úgy figyelni kell arra is, a kisközösség se helyezze az érdekeit a nagyobb közjó elé.
Szóval vívódok magamban, hiszen valahol azt érzem, arról kellene írni hogy a madárkáknak milyen madárodúkat kell kihelyezni (mindenfélét), a virágoknak és a beporzóknak mennyi közösségi területeket kellene létrehozni (rengeteget), a tájhasználatot hogyan kellene összehangolni a még fennmaradt természeti értékek megőrzésével (iszonyat gyorsan). A vizet hogyan kellene visszaadni a tájnak (temessétek az árkokat), és a tájat hogyan kellene alkalmassá tenni, hogy befogadja a vizet (csak természetesen). És persze arról kellene írni, a múlt és a jelen eseményeiből hogyan kellene levonni a tanulságokat, és hogyan kellene az élhető jövőt építeni. És mindezt valahol nagyon konkrét iránymutatásként kellene megadni, hiszen az időnk és a lehetőségeink nagyon fogyatkoznak. És ez utóbbi miatt van bennem egy olyan vágy is igen hangosan leordítsak mindenkit, akit ez nem érdekel. Hiszen nincs joga senkinek ahhoz, hogy az egoista hozzáállásával tönkretegye a gyermekeim jövőjét.
Szóval számoljunk le az egoizmussal!
Mondom meg látszólag a tutit itt a végére, na de nem egoizmus-e feltételezni, hogy meg tudom mondani a tutit?
Szóval senki ne várja, hogy meg tudom mondani, mit kell tennie. Hanem lehetőleg mindenki próbálja megtalálni a saját maga személyiségének megfelelően azt, ő maga mit tud tenni a közösségért. És bármi is az, tegye meg. Fontos, ha nem biztos a dolgában, akkor valószínű jobb úton jár, mintha meg lenne győződve arról, az egyetlen helyes út az övé. Lehetséges, valaki magányos farkasra van kódolva, akkor az az ő útja, de azért valahogy falkában általában hatékonyabb, jobb, boldogabb…

Szóval hajrá, tessék szépen felkerekedni, kimenni kirándulni, lehetőleg csoportosan, és tanulni egymástól, meghallgatni egymást, és megpróbálni közös, közösségi célokat kitűzni. És tessék építőkockájává válni annak a közösségnek, amely ki szeretne törni a Mammon szolgaságában, apátiába süllyedt, nemtörődöm, egocentrikus társadalomból. Hogy pontosan hogyan, azt pedig én megmondani nem tudom… De azért elsőnek nézzétek meg a La Belle Verte című filmet ;)

Németh András
vívódó megmondó természetvédész


És mivel nem gondolom hogy nagy konkurencia lenne a blog az újságnak ezért itt a 2023 november végén leadott jelen állapotban ropogósan friss, tizenhatodik cikk, és ehhez elsőkét egy grafikont is kértem hogy csatoljanak: 

A légkör szívverése

November elején került elém egy cikk az interneten, az előttünk álló telet próbálták megjósolgatni időjárás-tudományi módszerekkel. Nevezzük hosszú távú előrejelzésnek. És ebben szembesültem a kvázi-kétéves oszcilláció (angol nevének rövidítése: QBO) jelenségével. Magam tudós nem vagyok, a meteorológia azért érdekel, hiszen földfelszín életközösségeit alapvetően befolyásolja, hogy milyen az időjárás.

A magas légkörben, azaz a sztratoszférában uralkodó körülmények megértése azért még nem teljes körű, azt gondolom, nem tartozik még az sem az általános alaptankönyvi követelmények, sem a társadalmi elvárások körébe, hogy a Polar Vertexről, azaz az északi félte időjárását nagyban befolyásoló északi futóáramlatról legyen tudásunk.

Előre is elnézést kérek, ha esetleg valamit túl pongyolán fogok megfogalmazni, de ahogy írtam nem vagyok a téma szakértője, inkább csak rácsodálkozója. Szóval ez a futóáramlat abban segít nekünk, hogy egyensúlyt teremt az időjárásban, a sarki hideget fent tartja a messzi északon, és amikor elkezd ez a futóáramlat összeomlani, akkor keletkező örvényszerű hatások során a délebbi részekre, azaz például Európába sarkvidéki hidegek törnek be. Szóval az erős futóáramlat leegyszerűsítve enyhe telet, a szakadozott zavart pedig havas ciklonokkal tarkított kemény telet jelent nekünk.

A cikkben, amit olvastam írják, hogy erre a futóáramlatra hatással van a címben leírt jelenség. Bevallom férfiasan arról, hogy a múlt század közepén történt felfedezése óta periodikusan nagyjából 14 havonta irányt vált a föld egyenlítőhöz közeli részein a magas légkörben a szélirány még soha nem hallottam. De azt írják ez a perioditás a felfedezését követő fél évszázadban annyira kiszámítható volt, hogy kvázi elnevezték a Föld szívhangjának ezt a jelenséget. És tényleg, a grafikont látva nekem is önkéntelenül beugrott egy egészséges lüktetést látunk.

Viszont 2016-ben történt valami, mintha kihagyott volna dobbanás, lecsendesedett az egyik irányban a szél és várták, jön az átfordulás, de ez nem következett be. Hát igen vannak ilyen dolgok, ha régóta dolgozik a ketyegő, akkor megesik egy-egy kihagyás, onnantól azért érdemes odafigyelni. No de nézzük meg a grafikont, ugyanis jött a következő periódus, és ott is megvan ez a rendellenesség…
Persze egy két évig tartó szívdobbanást ha 50 éve vizsgálunk, akkor az csak 25 szívverés, így közel sem biztos, hogy valami végletesen nagy katasztrófát jelez, ha most kettő másképp néz ki. Ez bőven lehet egy még nagyobb időtávban előforduló normalitás, amit egyenlőre nem értünk, nem érthetünk, hiszen nem ismerjük elég ideje a rendszert, más az időléptékünk.

De azt gondolom érdekes, kissé azért aggasztónak is nevezném ezt a dolgot. Persze a jövővel kapcsolatos félelmek ügyében a bizonytalanság felváltása tényekkel, még akkor is szerencsés szerintem, ha aggasztó a tudás, amire szert teszünk. És persze lehet, a krónika olvasóinak a mindennapjait nem befolyásolja közvetlenül ez a jelenség, de nekem önkéntelenül adja magát a tudományos alapokat teljességgel nélkülöző egybevetés. Miközben látjuk ezeket a jeleket immár a föld magas légkörében is, aközben azért ha kinézek az ablakon, akkor:
„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?”
Nem, nem igazán látom. És ha már így a Petőfi emlékév vége felé megidéztem egy verset, akkor annak gondolom, szinte mindenki tudja a címét. Igen ez a szeptember végén című alkotás. Most pedig november vége van, adventi készülődés, a házakra felaggatott ledsorok jégcsapokat, a villanyoszlopokra tettek hópihéket mintáznak. És nem fákon lévő, megsárgult végüket járó leveleket.

Hát ennyit gondoltam 2023-ra befejezésül. A téli időszak estéi alkalmasak arra, hogy elmélyedjünk, elmélkedjünk, átgondoljuk, vajon van-e amit a jövőben másképp kellene csinálnunk, mit kell kihúzni, és mit felírni a bakancslistára. Én azt mondom, bőven akad ilyen dolog. Kicsiben is sokat tehetünk, a saját közvetlen környezetünk egészsége, vagy épp a saját kisközösségeink lelki egészsége hihetetlen fontos. A közösen eltöltött esték a társadalmi vitaminkapszulák lehetnek, amelyek segítségével elérhetjük, ne legyengülten várjuk az új kikeletet, és az új kihívásokat, mert azért ha idén hosszúra is nyúlik az ősz, azért bízhatunk bármilyen is lesz a tél, jönni fog az új tavasz. Persze hogy milyen lesz, azt nem tudom. Egy márciusi hétvégére fog esni, vagy hosszadalmasan vajúdik és többször fogunk áprilisban jeget kaparni, mint decemberben az autók ablakáról, aztán berobban és már rövidgatyában tesszük el a jégkaparót egy héttel később. Na ezt nem tudom. Ahogy azt sem hogy vajon mennyi az emberi habzsolásnak és pazarlásnak a hatása abban, hogy kihagyogat a légkör szívverése, de abban biztos vagyok, ha mi szépen, lassan, kislábnyommal, de nyugodtan, sok apró élménnyel éljük az életünket, akkor azzal nem tetézzük a bajt. És talán nekünk csak ennyi a dolgunk. Ha jól sejtem valami ilyesmit próbált mondani nekünk az is, akinek a születését ünnepeljük pár hét múlva. Hópaplannal, vagy csak avartakaróval…


Németh András
magaslégkörhöz nem értő természetvédész