Az idei év első túráján a Gödöllő környéki rengeteget vettük célba. Jómagam mint túravezető igencsak végigizgultam az utolsó napokat mert jóformán az indulás előtti éjjelig nem lehetett tudni hogy szűz havat taposunk, vagy csak sarat dagasztunk. De a hit elnyerte jutalmát, és a túra reggelén 5cm frissen hullott hó várt minket Gödöllőn a Máriabesnyői Bazilika parkolójában. A túrának végeredményben heten vágtunk neki. A résztvevők létszáma kisebb csalódás volt, mert csak a facebookon 18-an jelezték előzetesen hogy "biztosan" jönnek, és hát kiderült mindössze ketten voltak itt. Ráadásképp a túrát meghirdették a Nemzeti Parkjaink téli túrasorozatának keretein belül is, így ha valamely túrának volt propagálása hát akkor az ez a túra volt. De úgy néz a népszerűsítést még erősíteni kell. A fészbúk népének sajátosan könnyed "ígéreteit" pedig a helyén kell kezelni.
Na de hagyjuk is ezt térjünk rá inkább a túrára. 10-15 km-re saccoltam előzetesen a távot de lett belőle majd 19 km. Az egyik túratárs igen szép útvonalat kanyarított az internetre erről, a beszámolómban próbálom a kilométer jelzéseket megadni hogy követni lehessen merre járunk. Szóval negyed tíz tájékán nekiindultunk és a 3-as úton átkelve egy sorompóval lezárt földúton haladtunk a Tájvédelmi Körzet határán. Egyik oldalunkon a védett terület, az egykor ligetes, lápos foltokkal tarkított táj, mely manapság a különféle hatások, a kezeletlenség, és az így behatoló nemszeretem fajok miatt már csak árnyéka önmagának. Viszont a másik oldal, még ennél is rosszabbul járt. A nem védett oldalon jelenleg is zajlik a terület feltöltése. Manapság már csak földdel, de az elmúlt évtizedek során biztosan került más is lerakásra... Az igazi pikantéria hogy ettől a feltöltéstől alig 30 méterre található a város lakosainak ivóvizét szolgáltató egyik kút, reméljük mélyről jön az a víz. A vízműkút kerítésén nem mindennapi látvány hogy minden sarokra kamerák vannak szerelve. Sőt ottjártunkkor épp fekete ruhás biztonsági szolgálatosok ellenőrizték hogy nem kélt-e lába a kútnak kerítésestől és kamerástól.
A vasút alatt átkelve egy szakaszon azzal párhuzamosan haladunk, ez már a védett terület. A kibelezett hűtők, kábelhéjkötegek és autóalkatrészek váltakoznak a mezei kommunális hulladékkal és az építési törmelékkel. Ezt nem tudja eltakarni a pár centi hó. Azért mire nagyon letörne a hangulat, érkezik a bokrokon az első cinegecsapat, és mi is elérjük 1867-től 1936-ig üzemelő régi vasút töltését. El lehetne merengeni mennyit változott a világ az elmúlt nem egész száz évben, de haladni kell. Már csak 100 méter és elérjük az első kerítést (ebből lesz még jócskán a túránkon, áldás ez vagy átok, nem is olyan egyszerű kérdés, legyen inkább adottság). A kerítésen egy igen rozoga létrán vezet át a turistaút (olyannyira hogy visszafelé többen inkább átpréselik magukat a kerítés résén de újra nem másznak fel rá). A földút túloldalán a Parkerdő egy táblája fogad. Rajta a kérdés: Tetszik ez Önnek? Hát nem, nem tetszik sem a fiatal akácos, sem az hogy még ezt is villanypásztorral kell keríteni a vadak ellen. Persze a kérdés nem erre, hanem a zöldhulladék erdei elhelyezésére vonatkozik, de annyira adja magát ez az alternatív válasz. A villanypásztor hatékonyságát, továbbhaladva 20 méterre, már tesztelte is egy vaddisznó, a nyomok alapján átbújt alatta.
Előttünk két gyerkőc halad egy szánkóval, ekkor még nem gondoltam, hogy rajtunk kívül mindössze két (a munkáját végző) terepjárós emberkével akadunk össze. Ahhoz képest, hogy szép napsütéses szűz havas nap volt, igazai kirándulóidővel nem volt nagy forgalom, lehet kicsit már nagyon eltávolodtunk a természettől.
A kis túránkon közben mi megérkeztünk a természethez. Elértük azt a pontot ahol a turistajelzés a Peres-oldal gerincere felkanyarodva célba veszi a Juharos tetejét, az erdészeti úton pedig egy lezárt kerítéskapu állja útját annak akinek nincs kulcsa. A tavalyi túrával ellentétben (amikor a kulcsokat otthon felejtettem) felkészült voltam, így mi egyenesen haladtunk tovább. Balra az út szélén kerítés, mögötte frissen letermelt akácsáv utána vasút, jobbra kerítés és mögötte az erdőrezevártum. Az első pár méteren még áll néhány akácfa amiről manapság sok érdekeset hallani, többek közt hogy nem terjed spontán módon. Hát ez a pár fa sem olvasta el ezeket a szakmai állításokat, szóval ők köszönik szépen a földút túloldaláról jöttek, és ha hagyják őket továbbra is haladgatni fognak akácgenerációnként néhány métert. Tény hogy Árpád apánk gyorsabban hódította a hont, de azért ez a fafaj is halad töretlenül a maga útján amely a pusztaromantika és a gazdasági haszon közt kígyózik előre.
Na de haladjuk, mert még csak 1 kilométert tettünk meg, és 18 még hátravan.
Egy kilométert sétálunk ezen az úton ami a vasúttal párhuzamosan a Besnyői-patak völgyében a Zöldház felé vezet, majd keletnek fordulunk és hamarosan beérünk egy tisztásra ahol a rengeteg egyik legnagyobb fája áll. A tisztás előtt még egy borz éjszakai matatásnak is tanú vagyunk, nyomok, kapirgálás, nyomok, kapirgálás és így tovább. Bizonyára borzasztóan unalmas lehet, vagy hagyjam a borzalmas szóvicceket?
A tisztást elérve feltűnik a fa, amely egyedüliként szerepel a TK területéről azon az oldalon ahol hazánk legnagyobb törzskerülető fáit gyűjtik egybe. Ez a kocsányos tölgy a maga 562 cm-es kerületével a 162. legnagyobb tölgyfa az országban. Viszont egyúttal el is gondolkoztat engem ez a dolog. Egy ekkora tölgy még minden további nélkül élhet megközelítőleg mégegyszer ennyit mint mióta kibújt az első sziklevele a makkból. Mennyi idős is lehet ez a fa 200, 300 éves? Fordítsuk le ezeket a dolgokat emberi korra (persze izzadságszagú lesz, de azért beszédes). Legyen ez a nagy öreg egy ötvenes éveiben járó úriember, ez még nem hangzik szörnyen. Viszont van körülette pár ezer hektár erdő és hát alig pár tucat megközelítőleg ekkora fával találkozhatunk. Hiszen az erdők vágásfordulója jó ha ennek a életkornak a felét eléri. Magyarán ha az erdői fái emberek lennének, nagyjából a diploma megszerzése után kerülnének tő akarom mondani főelválasztásra. Ez már szerintem nagyon nem hangzik jól. Persze értem én hogy az erdő hármas rendeltetéséből (védelmi - gazdasági - közjóléti) az egyik fajsúlyosabb a másik kettőnél, de talán köz javát szolgálná ha védenénk annyira a fákat hogy 1-2 hektáronként bele lehetne futni egy olyan fába ami már leélte a születéskor várható élettartamának nagyobbik felét. Ezt szolgálhatná a hagyásfák rendszere, de a gugli időrendi légifotóit nézve vettem észre hogy egy nem túl távoli erdőrészben a hagyásfák egy néhány évvel későbbi felvételen már nem voltak a területen...
De már megint nagyon elkalandoztam, és még meg sem említettem egy másik fontos dolgot. Ez a szép nagy fa egy szép kis tisztáson áll, legalábbis ha megnézzük az adatlapjának 2008 tavaszán készült fotóját akkor a tavaszi héricsek fognak szemet szúrni, most a túrán viszont a selyemkóró elszáradt kóróit nem lehetett kihagyni a képből. Sajnos a gyep kezelése elmarad, a vadetető üzemel, a gyomok terjednek...
A tisztást követően egy 100 méteres szintet legyőző kaptatót (3. km) leküzdve felértünk a Látó-hegy tetejére ahol nagyon jól látható volt az éjszaki hóesés iránya, mert az erdő fáinak azonos oldalát borította fehérbe a fagyott csapadék. Igazi fotómasina kattogtató szakaszt itt a hátunk mögött. A 4. km után egy alig 2-3 éves vágásterület széléhez értünk. Itt is el lehetett mélázni néhány dolgon. Hisz maga a vágásterület teljesen megfelel a jelenlegi követelményeknek, a területe bizonyára alulról súrolja a 3 hektárt és hagyásfák is vannak a területen (reméljük nem csak pár évig). Viszont a térség erdeinek van egy érdekes természetvédelmi problémája. Miszerint a tölgyesekben erőteljes túlsúlyba került a csertölgy amely fafaj 2-3 évszázada még messze nem volt ilyen elterjed. Persze egy akácoshoz vagy épp fenyveshez képest egy cseres állomány üdítő látvány a természetvédő szemének. De azért egy egykorú, cserjeszintjétől megfosztott elegytelen állományban a cser még messze nem tekinthető természetes erdőnek. Na szóval a természetvédelmi problémát miszerint erősen kerül túlsúlyba a cser sokszor azzal szokták hárítani, hogy hát sajna ez van, csak a csertölgy jön fel az újulatban. Mert hát a klimatikus viszonyok változnak. És egyre szárazabb, egyre melegebb a klíma, így az a cser fogja jól érezni magát aki egyébként egy mediterrán elterjedési súlypontú fafaj, hazánkban is jelen van, de azért nem ő a mi igazi tölgyünk (arra ott van a kocsányos, kocsánytalan, molyhos trió). A molyhos persze bírná ezt a változó klímát is, de hát az a fafaj azért nem arról hírös hogy siet a fatömeg növelésben, így érthetően nem az erdészet kedvenc fafaja. Viszont egy-egy ilyen vágásterület szélén állva azért felmerül hogy mi is a helyzet a mikroklímával? Hisz a tarvágás után a talajt eléri a napfény mert nincs ami árnyékoljon így az jobban felmelegszik és sokkal jobban kiszárad. Vajon nem lehet hogyha szálaló erdőgazdálkodás folyna akkor nem csak a csertölgy érezné jól magát? De ha a természetvédő szemével nézzük akkor nem szabad leragadni a fás szárúaknál. És az pedig biztos hogy az erdei lágyszárú állományt nagyon megtizedeli ha egy szedres dzsindzsa veszi át az uralmat az erdő helyén, a faanyag mozgatása során elszenvedett károkról nem is beszélve. És persze a lehetőség hogy két vágásforduló közt a lágyszárú állomány visszatért az akár működhetne is, ha a rontott aljnövényzetű területek lennének a szigetek a jó aljnövényzetű részek tengerében, de ez manapság már inkább fordítva van. Szóval a még viszonylagosan jó aljnövényzettel rendelkező területeknek különleges kíméletben kellene részesülniük.
Ennek a vágásterületnek a szomszédjában található egy valódi sziget az erdőben. A Tájvédelmi Körzet legidősebb erdeje. Ezt az állományt a Faház-tetőn (5.km) már 200 évnél régebb óta elkerülték a jelentősebb beavatkozások. Nem őserdő (hisz ilyen a térségünkben nincs), de a természetes folyamatok uralkodnak (persze meg kell jegyezni, nem a legjobb termőhelyen vagyunk, tehát ez nem a legmonumentálisabb állomány, ez "csak" a legöregebb). Ebben az erdőben látni a fiatalabb és idősebb korosztályokat egymás mellett, ebben az erdőben akad olyan fa ami állva pusztult el és olyan is amelyet valamilyen természetes hatás tört derékba. Viszont a holt fa megszámlálhatatlan olyan élőlénynek ad életteret amelyet az "egészséges" fiatal erdőben hiába keresünk. És ha az erdőre nem mint egy fatenyészetre nézünk, hanem mint arra az életközösségre ami az életközösségek csúcsa (hisz ha belegondolunk minden ami valami a természetben az erdő akar lenni, magyarán ha a fizikai feltételek adottak akkor egy frissen kialakult élőhely a fejlődése során szépen lassan igyekszik erdővé válni), akkor már nem is összevisszának látjuk ezt az erdőképet, hanem természetesnek, és nem szomorkodunk túlságosan s természet ereje által letört, kettétör faegyeden. Hisz lehet hogy a fa élete ott véget ért, de a bogarak, gombák élete ott kezdődik, és ugrásra készen várnak a természetes dinamikával működő erdő alján a csemeték akik egy "pillanat" alatt be fogják tölteni az erdő boltozatán ütött kis lyukat.
Úgy gondolom hogy ennél a szakasznál már el kellett jussunk oda, hogy a fejekben összeálljon, erdő és erdő közt van különbség, sőt iszonyatos méretű különbségek vannak. Egy erdőnél fontos, hogy a benne élő fa (és egyéb) fajok őshonosak legyenek, hogy ne csak országos léptékben hanem termőhely szempontjából is őshonosak legyenek. Fontos hogy a faállomány legyen változatos, ne egy fafaj domináljon, legyenek színezőelemek. Fontos hogy legyen cserjeszint. Fontos legyenek változatos, fajgazdag lágyszárú állomány az erdő alján. Fontos hogy na csak faji diverzitás legyen hanem korban is legyen változatosság csemetétől a holt fáig minden fafajból. És fontos hogy az erdőben legyenek olyan apró élőhelyek amik épp most nem erdők, hanem például tisztások, pocsolyák, források, vízmosások. És minél nagyobb egy ilyen jellemzőkkel megáldott erdő, annál jobb. Hisz egy ezer hektáros tömb közepén tíz hektáron mindez nagyon nehezen valósulhat meg. Ezeknek a feltételeknek a lehető legnagyobb mértékben és együtt kell jelen lenniük egy igazán egészséges és természetes erdőben.
Persze a fentiek nem csak az erdőkre igazak, ugyanígy van ez a többi élőhellyel, legyen az vizes élőhely vagy épp nyílt gyepterület...
Nagyon fontos meglátni hogy az általunk mesterségesen megváltoztatott területek közt lévő élőhelyek közül mi az ami tényleg természetes, és mindent a saját maga valójában kell vizsgálni. Nagyon káros, de sajnos általános hogy egy területre rámondják ugyanúgy ződ mint egy térben vagy időben messze lévő társa. Vagy ha valami beavatkozás készül akkor a lehetséges hatásokat azzal próbálják elbagatelizálni, hogy ha valami rosszul sül el akkor majd visszaállítják, vagy olyan múltbeli eseményekkel hasonlítják össze amik a maguk idejében még helytállóak lehettek, de sokszor elfelejtik hogy a múltbéli események óta a természetes állományok állapota iszonyatosan leromolhatott, lehetséges hogy az utolsó szigetszerű élőhelyet akarjuk megváltoztatni éppen, és ha azt elbaltázzuk, akkor már nincs hová visszatáncolni.
De már megint iszonyatosan messze járok a Faház-tetőtől (vagy mégsem?).
Megközelítőleg egy kilométert haladva az erdőben, a 6. km tájékán kereszteztünk egy újabb látványos emberi létesítményt az erdőben. Valószínűleg lövészárkok lehettek. Sajnos hirtelenjében az interneten pontos térképeket nem találtam ami egy kicsit meglepő hisz azt gondolnám, nagyon sokan foglalkoznak ezekkel a dolgokkal. Ha valakinek van valami jó tippje azt megköszönöm. Jó lenne tudni ezeknek a lövészárkoknak minél pontosabban a történetét (Attila védvonal?).
A lövészárkot elhagyva ereszkedtünk tovább az erdőben, és egy kósza gondolat okán elkövettem a túra legnagyobb baklövését ugyanis próbáltam egy fiatal akácosban rátalálni egy jelentős méretű vízmosásra amit még korábban néztem ki hozzávetőlegesen a részletes térképen, de csak a szedresbe sikerült bekalauzolnom a csapatot. A helyszínre jellemző volt, hogy az egyik sűrűbb szederbokorból még vaddisznót is ugrasztottunk...
Még mielőtt elértük volna a 8. km-t elérkeztünk a túránk legtávolabbi (egyben legalacsonyabb) pontjához. Itt, közvetlenül az autópálya szomszédságában van néhány olyan idős és monumentális tölgyfa melyek talán egy kicsit mementóként mutatják, hogy milyenek is lehettek a valódi rengetegek. A kollégák elmondásai szerint a 60-as 70-es években még több erdőrészben is voltak szép számmal hasonló fák, de sajnos az elmúlt évtizedek során ezek eltűntek (ha nem is minden nyom nélkül, mert vannak még olyan erdőrészek ahol a méretes tuskók láthatóak). Szomorú látni ezeket az facsontvázakat, és egyben elgondolkoztató hogy vajon lesznek-e még hazánkban olyan erdők amilyenek voltak 2-3 száz éve. És hogy egyáltalán milyen erdőket láthattak maguk körül ezek a fák, amikor még csak kis magoncok voltak...
Mire ezt az erdőrészt elértük már biztossá vált hogy sem a távot, sem az időkorlátot nem fogjuk tartani (de szerencsére senki nem tervezett délutáni programot). Ezért a túrán is belegyorsítottunk, és itt a beszámolóban is fel fognak pörögni az események. Azt még azért feltétlenül megemlítem hogy a 9. km-nél egy igen érdekes erdőrészlet mellett haladtunk el (érdemes a gugli légifotón is ránézni) Az erdőből itt sávosan történt a faanyag kitermelése amely egy elég érdekes mintázatot rajzol ki. Nem ismerem pontosan ezt a fajta kitermelési módot (nem is nagyon találkoztam vele még máshol), de talán előremutató a dolog. Hisz ha egy sávban ki is vágták a fákat akkor is valamennyire még árnyékol a szomszéd sáv, így talán nem változik annyira a mikroklíma és így talán könnyebb felhozni az újulatot természetes módon. Illetve azért az aljnövényzetnek is könnyebb meghódítani egy 1-2 famagasság szélességű sávot, mintha egy több hektáros irtásra kellene visszatérni. Persze nagyon fontos hogy ne az történjem meg hogy pár éven belül lecsapják a maradék sávokat is. Valahogy ki kellene várni akár 2-3 évtizedet és csak akkor folytatni a termelést... Ráadásul a mikroklimatikus gondolatmenetemmel nem teljesen összepasszintható hogy a sávokat pont észak-déli irányba vágták az erdőbe, hisz így pont a legmelegebb időszakban tűz be a nap. De lehet ennek a vágásmódnak más a szerepe nem az amit én bele szeretnék látni. Ugyanitt egy jelentősebb dagonya mellett is elhaladtunk. Itt előjött belőlem a békamentő és vizionáltam, hogy az egyik felét jó lenne elkeríteni hogy a belepetéző erdei békáknak legyen esélye utódokra is és ne faljon fel mindent a vadcoca.
Ezt követően faltuk a kilométereket, nem sok olyan dologgal találkoztunk amivel a túránk első felében ne futottunk volna össze. Feltétlenül említést érdemel a 12. km-nél lévő halomsírmező, illetve hogy a 15. km előtt összefutottunk egy több tucatnyi állatból álló gímszarvas rudlival. Innen az erdőrezervátumot délnyugatról kerülve a Peres-oldal gerincére másztunk fel, ahol elértük a túránk legmagasabb pontját, majd a gerincen futó turistaúton leereszkedve megcsodáltuk a fákon keresztül a naplementét és leértünk túránk azon részéhez ahol a szánkózó gyerkőcökkel találkozva áthaladtunk az elő zárt kapun. Innen már a túra elején leírt úton jutottunk vissza az autókhoz.
Jómagam képeket nem készítettem de a túratársak bőszen kattogtattak így meg tudok osztani képeket is azokkal akik végigolvasták ezt a rövidke beszámolót :D
Schwolcz Attila képei.
Szincsák Tímea képei.
